Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
Egészségügy: A táborban volt egy orosz származású felcser, ennek volt egy magyar férfi kisegítője, valamint két ápolónő. A leggyakoribb betegség a táborban a dizentéria, vagyis a vérhas volt és ezt az éhséget nehezen tűrő, önfegyelmet nem ismerők kapták meg, akik az éhséget nem tudván elszenvedni, a szemétben turkáltak élelemért, ugyanakkor mindenféle füvet összefőztek és összeettek. A dizentériát azonban fertőzés útján is megkaphatta az ember. A betegszobában megfelelő tablettákat tudtak adni és egy pár napos koplalás után a dizentéria megszűnt. Azok azonban, akik sorozatban nem tudtak ellenállni az összevissza evésnek, előbb-utóbb disztrófiások lettek, vagyis a helyes táplálék hiánya miatt a szervezet fizikailag teljesen leépült és az emberek szinte csont és bőrré váltak. Ezeket aztán már fölerősíteni nemigen lehetett. Tengtek-lengtek a táborban és sokan meghaltak közülük. Más betegséget nemigen tudtak ott diagnosztizálni. Általában azt írták ki munkaképtelenné, akinek láza volt. Ha nem volt láza, bármilyen belső panaszai, vagy fájdalmai voltak, arra nemigen kaptak gyógyírt. A lázas beteget befektették a betegszobába, porféleséget kaptak mindenre, ami újságpapírba volt csomagolva. Vagy elmúlott a láz, vagy nem. Ha valaki igen-igen leromlott és nem jött helyre, akkor végsősorban a városban lévő kórházba szállították be. Külső sérüléseket, sebeket minden esetben hipermangános vízzel kezelték. Itt kell megemlítenem, hogy 1946 tavaszán, úgy március-április és május havában hastífusz járvány tört ki a lágerban. Ez abban nyilvánult meg, hogy a betegek elkezdtek szédülni, legyengültek, étvágytalanokká váltak, hasmenésük volt és az életkedv teljesen kiszállt belőlük. Amikor az orvosi bizottság megállapította a járvány létét, úgy a mintegy 150-200 embert teherautóval szállították be a városba és ott részben a kórházban, részben egyéb közintézmények helyiségeiben szalmára fektetve kezelték ezeket a betegeket. Akik ez ideig még nem kapták meg a betegséget, azokat tífusz ellen beoltották. Ennek ellenére a járvány tovább folytatódott és véleményem szerint a táborban kb. 400-450 ember került a városba beszállításra. Hastífusszal szállították kórházba nővéremet és több hőgyészi nőt és férfit is. Naponta aggódva vártuk a híreket hogylétükről és sajnos naponta kaptunk olyan híreket, ez is meghalt, az is meghalt. Tehát naponta átlagosan 3-4 haláleset is történt. Az életben maradottakat úgy júliusban szállították vissza, fokozatosan és folyamatosan a lágerba, de fizikailag nagyon le voltak romolva. A nőknek, valamennyiüknek a haja kopaszra volt levágva, de ez nem számított, a lényeg az, hogy túlélték. Az én becslésem szerint a tífuszban kb. 150 ember halhatott meg a táborban. Itt mesélek elegy történetet is. Szabadnapos voltam és reggel a századparancsnokom arra adott utasítást, hogy egy másik kollégámmal el kell mennünk temetni. A tábor egylovas kocsijára az asztalosok által elkészített 238
