Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Eibeck István
éhesek voltunk, de nem annyira, hogy ízlett volna a koszt és nagyon sokan a kenyeret is és a levest is otthagyták. Vacsora után pedig egy fészerszerű épületbe vittek bennünket, ahol kellemes meleg volt és fából készült emeletes priccsek voltak két-két oldalt felállítva. A priccsen szalmazsákok, rajta fehér lepedő és szalmával töltött párna. A magunkkal vitt pokróccal takaróztunk. A nőket egy külön épületben helyezték el. Mit mondjak, az első éjszaka, a három hetes vagonút után csodálatosnak volt mondható, hiszen tiszta és viszonylag meleg helyen végre nyugodtan tudtunk aludni. A következő 15-20 nap olyan volt a tábor, mint a méhkas. Majdnem az egész napot az udvaron töltöttük el, ahol is az embereket munkacsoportokba osztották be, eligazították jobbra-balra. Kiválasztottak embereket, így többek között kerestek kőműveseket, lakatosokat, szabókat, asztalosokat, cipészeket, borbélyokat, szakácsokat, felszolgálókat, vagyis a táboron belüli szolgálatot teljesítőket választották először ki, majd pedig a külső munkatelepre, így a bányában dolgozókat, a szénosztályozóban dolgozókat, valamint a bányához tartozó fatelepre kerülő dolgozókat. Az egyes munkhelyekre való beosztást nem orvosok állapították meg, hanem a tisztek csak ránézésre szortírozták az embereket. Ezek a szénbányába mennek, ezek a szénosztályozóba, ide főleg nőket továbbítottak, a bánya fatelepére, melynek döntő része szintén nő volt. A megmaradt nők további része szintén szénbányába munkára került beosztásra. Naponta legalább 20-25-ször számolták meg az embereket és nagyon nehéz volt a kommunikáció, hiszen egy valamire való tolmács volt az egész lágerban. Egy Szatmárnémetiből került férfi, aki németül, románul, oroszul és magyarul is elég jól beszélt. Ahová nem jutott tolmács, ott általában az orosz tisztek, hát oroszul beszéltek hozzánk, gesztikuláltak, kézzel hadonásztak és próbálták megértetni magukat. Sokszor türelmetlenségükben lökdösték az embert (erre) vagy arra. Amikor így kialakultak az egyes munkacsoportok, akkor azokat századokba tömörítették és majd megkezdődött mindenki személyi adatának a felvétele. Itt kapcsolódott be négy külső bejáró ember, véleményem szerint zsidók lehettek, de nacionáléjukat nem tudtuk, lehet hogy lengyelek, lehet hogy oroszok és ők voltak azok, akik kérdeztek bennünket németül és vették fel az adatokat: nevet, születési évet, anyja nevét, honnan kerültünk ide és hasonló kérdéseket. Majd pedig megkapta mindenki az ún. személyi igazolványát. Ez az igazolvány cirill betűkből írt könyv lapjaiból elkészített 8x10 cm-es lap volt, amelyre lila tintával került felírásra, természetesen cirill betűkkel, mindenkinek a családi és utóneve, a születési éve, a munkabesorolása, valamint a munkás sorszáma. Ez a sorszám volt mindenhol az azonosító szám. Az enyémre most is emlékszem: tizennyolc nulla harminckettes sorszám volt az enyém. Vagy nyolc232
