Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Wirth Mihályné
Nem tudtak átvinni (bennünket), mert a híd fel volt robbantva. Pontonokkal vittek át. Mi nem kerültünk sorra, mert mindig más volt. Na és akkor este átvittek a Dunán és akkor a nagypostán, üres volt az is már, azelőtt németek, meg mit tudom mik voltak ott. Oda betuszkoltak minket. Másfél napig voltunk ott. Mondták, hogy aki beteg, jelentkezzen. Hát akkor a bátyám is azt mondta: Mári, jelentkezzek? Mondom, hogy jelentkezz! A, én nem jelentkezek! Maradjunk együtt! Mert ha hazamegyek, úgyis elvisznek! Maradjunk együtt, majd csak kibírjuk ezt a pár hónapot. Az ember azon volt, úgyis vége lesz a háborúnak, hát akkor elengednek. Bezzeg ám! Mi lett! Volt egy-kettő, aki onnan szabadult. Hogy őneki fáj a torka, hogy őneki ez vagy az is fáj. így bizony elengedték őket! Lehetett volna többnek is menni, de hát az ember nem mert. Onnan estefelé ki(vittek) és be a vagonokba. Vagonokba, ahol azt hiszem, lovat szállítottak előbb. Hát akkor harmincat egy vagonba. „Davaj, davaj!” Betuszkoltak minket. Beadtak egy kályhát, ilyen kalor kályha félét, meg pár darab fát. Csövet is adtak be, mindent. Állítsuk össze és... na jó. Olyan zsúfolva voltunk, hogy mindenki nem tudott lefeküdni. Fölváltva. Most ez a sor fekszik, most az a sor és így. Egyszerre kezdett a vonat indulni, éppen akkor elkezdtek harangozni. Hát azt mondtuk, most lehet, hogy utoljára harangoznak nekünk. Sírva fakadtunk. Már láttuk, hogy most komoly a helyzet. Ezekben a vagonokban voltunk egészen Romániáig. Nagyon keserves volt ezekbe a vagonokba, mert ennivaló alig volt. És ami volt, ez a száraz kenyér, kis szalonna, kis kolbász, amit vittünk itthonról, és az ugye kívánta a vizet, az innivalót. Az volt a legnagyobb (baj), hogy nem volt (vizünk). Nemhogy vittünk volna korsót, vagy ... Lehetett volna vinni, de az embernek nem is volt ott az esze. Akkor, amikor megálltunk, mindig szóltak az oroszok. Jöttek. Hát annyit már tudtam én is, hogy „voda, voda, voda”. Értették ők is. Hoztak is, de nálam csak egy kis edényke volt. Na, ittam és még egyszer „voda, isjo voda”. Hoztak is. Na, leállítottuk azt a „vodát”, egyszer lökött a vonat és megint odavolt. Nahát! Ez így nagyon keserves volt. Hoztak néha, egyszer-kétszer főztek ilyen káposztaleves félét. Odahozták vödrökbe és hát együnk, együnk. Egyetlenegyszer volt székletem. Három hét alatt. Három hétig mentünk a vonaton. El lehet gondolni, hogy mi volt. Szóval borzasztó! A bánásmód a katonáktól, hát sajnáltak minket. Ha megállt a vonat, akkor mindjárt szaladtak vízért, meg fát is dobtak be, de ők szegények, ők sem tehettek semmit. Ők is kiszolgáltatottak voltak. 1989. február 2-án volt negyvennégy éve, hogy kirakodtunk. Akkor azt mondták, hogy most ki a vagonokból! Soknak dagadt volt a térde. Alig 214
