Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Pfaffenbüchler Henrik

nem katonaként. Mondta, hogy egy porcelángyárban dolgoztak, ahol nagy hőség volt. A sok izzadástól, energiavesztéstől haltak meg tulajdonképpen.

Ott láttam egy csoport német asszonyt. Azt soha életemben nem felejtem el. Mintha egy csontvázat pergamennel áthúznak, úgy néztek azok ki. Félelmetes látvány volt.

Debrecenen keresztül jöttek haza?

Igen.

Oroszországból előbb Máramarosszigetre mentünk, ez Romániához tartozott, és ott a határon átment a vonat. Mikor orosz területről román területre mentünk, akkor mindenkinek ki kellett szállni a vagonokból és az orosz katonák megnézték a vagonokat, hogy valóban üresek-e? Akkor például az én nevemre azt mondták, hogy P. Henrik, akkor nekem az Imrét kellett mondanom, az apámnak a keresztnevét és úgy szánhattam be a vonatba. Szóval, nehogy valaki átszökjön Romániába. És amikor Márama- rosszigetről visszafelé jöttünk ezen a határon, akkor nem volt semmi probléma. Amikor magyar területre értünk megint, Csapnál jöttünk be a határon, akkor megint nagy ellenőrzés és akkor úgy jöhettünk át. Onnan Debrecenbe mentünk, ott volt valami ellenőrzés, ha jól emlékszem, ott megnézték, hogy nem volt-e valaki SS katona, már ez a... hóna alatt a jelölés. A vércsoport szerinti jelölés. Onnan azokat külön tették. Hogy hova kerültek, azt nem tudom. Mi Pesten villamossal jöttünk keresztül. Ahogy a feleségem is mondta, a demokratikus nőszövetség, azt hiszem annak hívták, amikor nagyobb embercsoport volt az utcán, akkor a nő mindig szólt, hogy az egyikünk mondja azt, hogy „Éljen Rákosi Mátyás, a hadifoglyok apja”, és akkor háromszoros éljen az egész csoporttól. Hát aztán így hazakerültünk.

Mi lett a további sorsa?

A műhelyt, azt a földműves szövetkezetnek juttatták és mi dolgozhattunk bent. Volt két cséplőgép, traktor és hát azt elvették persze. A műhelyben dolgozhattunk tovább...

155