Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - H. Éva
ott is ástunk egy darabig. Akkor a kőművesek, nem tudom mit dolgoztak, egy kanál kukociradarát kaptak. És amikor jöttek ezzel a kocsival, evvel a fazékkal és ezek az emberek kapták ezt a kanál kukoricadarát. Mi azt hittük, hogy kiszakad a gyomrunk. Csak lehetne egy kanál kukoricadarát kapni! Ott a gyárban voltak a trágyán a halszálkák, kikaparták a férfiak és rágták. Mond, mit csináltok, ne egyétek ezt! És ha kifelé mentünk, oda a gyár felé, ott volt egy akácfa. És ezek az emberek szaladtak ehhez az akácfához és leszakították a leveleket, úgy ették, mint egy kecske. A végén már őrizték ezt a fát! Volt egy ilyen kölesféle, ez a fehér apró köles... Ez néhányszor volt, szerettem. Sokszor mondták, hogy máma este tea van. Hát akkor kimentünk és a kúton ittunk, ezt az olajos vizet, és hát nagyon sokan meghaltak. Esténként savanyúkáposzta leves is volt kölessel. Sokszor láttam autót tele halottal. De az ember úgy is volt, máma ezek mennek, holnap mi. Hogy egyszer gondoltuk volna, hogy hazajövünk, az nem igaz. Az ember nem is tudott sírni, akárki is halt meg. Mert olyanok voltunk, hogy eh! Ma ez, holnap én! Másfél év (alatt) egy szalmazsák nem volt alattunk. Egypár szalma, vagy egy pokróc, vagy egy vánkos. Ágyneműt nem vitt magával? Mi csak egy pokrócot vittünk, egy egész vékonyát, mert először azt mondták, a Bácskába megyünk kukoricát tömi, vagy a pécsi repülőtérre dolgozni. Nem is tudtuk volna vinni. Ha mondták volna, akkor viszünk. Amikor gyalog mentünk, nem is tudom, hogyan tudtunk volna dunyhát vinni. Másfél év után adtak szalmazsákot. Akkor mégis egy kicsit jobb volt. És akkor nézték már, akinek nem volt ruhája, mindennap rajta az az egy ruha, annak pufajkát osztottak. Egy nadrágot. És akinek már nem volt lábbelije, annak azt is kicserélték. Kaptunk, mert volt, aki már majdnem mezítláb járt. Az unokatestvérem nagyon beteg lett. Vérhast kapott. És akkor mondom, ez most meghal. Az öccse is meghalt a háborúban, most ő is meghal. Mit szól az anyja! Akkor azt mondta a nagynéném: Éva! Mert úgy köllötött vezetni, ha mentünk WC-re, úgy menj, hogy ne lássa magát az ablakon, mert ha ő magát látja, akkor összerogy itten. Azt mondta: Éva! Maradj otthon, mert a Kati holnap már nem él. Próbálj, hátha te tudsz valamit beszerezni. Akkor én is dörzsöltem a lázmérőt, tudtam csinálni egy kis lázat. Úgyis sápadt voltam, nekem jobban elhitték. Akinek egy kis színe volt, annak ott kelletett meghalni az úton. Nem vitték. Mondtam, hogy beteg vagyok, akkor három napra kiírtak. Megfogtam a szoknyát, nem volt kimenő, csak hát mégis kiszöktem és eladtam a szoknyát és akkor vittem neki meggyet és egy kis tejet. Ment egy asszony az utcán, annak volt 137
