Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Hermann József
már tudtuk, hogy itt már valami nem stimmel. Három hét után egyszer azt mondták, mindenki szedje össze a holmiját, ami van. Aki akarja cipelni a holmiját az állomásra, az cipelheti, aki akarja, az kocsira rakhatja, mert le lesz szállítva az állomásra a holmi. Dátum szerint hol járunk? 1945. február eleje volt már, amikor be lettünk rakodva az állomáson vagonokba. Polgári személyek mind. Lányok, asszonyok. Fiatal lányok is voltak ottan. 16-17 évesek. Idősebb asszonyok, 45 évesek, 45 éves férfiak. Ahogyan az állomásra értünk, láttuk a marhaszállító vagonokat, mert nem tudok mást mondani, nem személykocsik voltak, csak ilyen nagy tolóajtósak. Ott behajtottak bennünket, 36 embert egy vagonba. Ott lógtak a birkák lenyúzva és ott volt az orosz kenyér, szárított kenyér, kukorica és ilyen dolgok. Ez volt a mi élelmiszerünk. És ahogy az ajtókat becsukták, leplombálták, egyszer csak elindult a vonat. Nem tudtuk, merre megyünk. Éjjel Bajára értünk. Olyan sötétség volt, hogy azt sem tudtuk, hol vagyunk. Az erdőben kiszállítottak bennünket és „davaj, davaj, davaj”, menjünk, menjünk, menjünk, de azt sem tudtuk, merre, jobbra vagy balra? A Duna felé hajtottak bennünket. Na mondom, most behajtanak a Dunába, vagy mi lesz velünk. Akkor láttam, hogy be volt fagyva a Duna és olyan sok deszka feküdt ottan, hogy bele ne szakadjunk. Azon át kellett mennünk. Ahogyan átértünk, az a sok ember, legalább 2-3 ezer ember volt ottan akkor, mindjárt az első épületben, ez egy raktár volt, behajtottak bennünket a Duna szélén és ott kellett éjszakáznunk. Ez egy fadeszkás épület volt. Alig volt már rajta deszka. Akkora huzat volt ott! Nagyon hideg volt! Alig lehetett kibírni. Valakinek eszébe jutott, itt van annyi deszka, letépjük és nagy tábortüzet rakunk az épület közepén. Ha az oroszok lőnek, akkor had lőjenek, most már mindegy! Megfagyunk úgyis! Ahhoz a nagy tűzhöz, ami ott keletkezett, az a sok ember nem fért oda. Egymást csak tolták, mindig közelebb, mindig közelebb. Hát akkor úgy gondoltam, én nem megyek olyan közel, mert úgy sem lehet odafémi. Egy sarokba leültünk tízen, húszán és ott vártuk, most mi lesz? El is aludtunk. Az öcsémmel egymás mellett a batyura lefeküdtünk. Egyszer csak szólt a szajki haverom, a R. Gyuri meg a W. János: ,Jóska! Gyertek, szökjünk meg, mert most alszik az őr!” Mondom az öcsémnek: „Gyere Marci, szökjünk el! Szóltak, hogy lehet most szökni.” Hát az öcsém olyan fáradt volt, azt mondta: „Hagyjál engemet, olyan jól alszok!” Annyira kifagyott már. Elaludt. Hát én az öcsémet nem akartam elhagyni, mert én elmehettem volna ezekkel, ezeknek sikerült. Nyugatra szöktek és máma nagyon gazdag emberek. Mi meg szépen elmentünk a Szovjetunióba. Másnap reggel folytattuk az utunkat, ez a sok ember, ez a sok asszony. Abban a nagy hidegben továbbmentünk gyalog, egészen Kiskunhalasig. Ott 106
