Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt - Etwas blieb daheim in Ungarn. A kitelepített magyarországi németek beilleszkedése Németországban - Eingliederung der vertriebenen Ungarndeutschen in Deutschland (Pécs, 1999)

Bevezetés

veszteség pótlásán túlmenően népességgyarapodáshoz is jutott, ami a „német csoda" létrejöttének egyik alappillére lett. A népességgyarapodás mértéke például az amerikai és angol megszállási zónák területén 1949. január l-jén a tíz évvel korábbi né9 pességhez viszonyítottan 23,1%-os volt. A megszálló hatalmak Németország politikai egységét nem állították helyre. A katonai közigazgatást egymás közt megosztva, úgynevezett megszállási zónákat létrehozva, alakították ki. A polgári közigazgatás működését a zónákon belül az önkormányzatoknak engedélyezték. Legmagasabb szinten, bizonyos korlátozott jogkörben a tartományok közigazgatása működhetett. Feladatukat többek között a katonai hatóságokkal történő együttműködés, a menekültek fogadása és gondozása képezte. A német lakosság eltávolítását szorgalmazó kormányok, a három fent említetteken túlmenőket is ideértve, kitelepítő gyakorlata egymástól lényegesen különbözött. Csehszlovákiából és Lengyelországból a németek nagy részét fegyveres erőre támaszkodva, még a háborús eseményekkel összefüggésben kiűzték, vagy a németek onnan már előbb elmenekültek. A visszamaradottakat is igen hamar, de most már a törvényesség látszatával, eltávolították. Jugoszláviában a német lakosságot munkatáborokba gyűjtötték, ott dolgoztatták, miközben több tízezren népirtás áldozatai lettek. Az életben maradottak túlnyomó része csak évek múlva, szökve hagyhatta el az országot, vagy a jugoszláv hatóságok egyszerűen áttették őket a magyar, vagy az osztrák határon. Magyarországon törvényhozási aktus előzte meg a kitelepítési eljárás végrehajtását. A kitelepítés itt sem volt vagyoni és politikai visszaélésektől mentes, itt is az elfogadhatatlan kollektív felelősségre vonást alkalmazták, de a magyarországi gyakorlatot a szomszéd államokéval mégsem lehet egy fogalom alatt említeni. Indokolt ezért, hogy a magyar gyakorlatot ne a német szakirodalomban egységesen használt kiűzetés (Vertreibung), hanem a Potsdami Értekezlet határozatában is megkívánt humánusabb végrehajtás miatt, amennyiben egy ilyen akció egyáltalán humánus lehet, a kényszer-kitelepítés fogalom jelentéskörébe utaljuk. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a dolog lényegét tekintve különbséget már alig lehet találni, különösen Németországból vizsgálva a kérdést, ezért az ottani szakirodalom egységes kategóriáját tiszteletben tarjuk. Annál is inkább, mert a kiűzés ott különleges elvi, gazdasági, politikai jelentőséget is kapott. Mindenfajta menekült azonos bánásmód részese lett és ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket élvezte, mint amit az őslakos német állampolgárok. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a magyarországi kényszer-kitelepítés már nem a katonai események függvényében, hanem békés körülmények között, a béketárgyalások idején, majd annak aláírását követően következett be. Az események idejére mind a magyar, mind a magyarországi német közvélemény viszonylag már nyugodt volt, így a történtek meglepetést, és fokozott lelki megrázkódtatást eredményeztek a magyarországi németség körében, magukat ők is-véleményünk szerint jogosan-kiűzötteknek érzik. A német hatóságok előtt az egyenjogúság elve azt jelentette, hogy döntéseiket nem motiválta az, hogy a menekültek honnan érkeztek. A befogadó területeken az