Füzes Miklós: Embervásár Európában. Hadifogoly magyarok a második világháborúban (Pécs, 1994)

Az átélés - - Dr. Breuer Pál

nek ők isreggel dolgozni. Vagont rakni. Erre ezek elkezdtek nevetni. „Kérem, mi tisztek vagyunk! Na és! Kit érdekel! Üssenek bennünket agyon, ha a Szovjetunió aláírta a hadifogoly konvenciót, a tiszteket nem kötelezheti munkára." Ezeket az ötödik nap, mint a fertőző betegeket, visszaküldték abba a táborba, ahonnan hozták őket. Erre föl nekünk is kinyílt a szemünk. Negyvenkilencen voltunk magyarok. Olyan jó igazi magyar jogászkodással köröztünk egy papírt, amiben az volt, hogy a dicsőséges « szovjet hadsereg, ... meg hogy építkeztünk eddig eleget, de mivel hogy tisztek vagyunk, tisztelettel kérjük, hogy a további munka alól mentsenek föl. Két hétig még dolgozunk. A negyvenkilencből aláírta huszonnégy. Én , voltam a fő szervezője az aláírásgyűjtőknek, de szerencsém volt, nem engem vertek meg az oroszok, hanem a zászlóalj parancsnokot, egy századost (nevetve). Hogy ő mint spicli, meg parancsnok, miért nem jelentette ezt a szervezkedést. Két hétig tartott a cirkusz, amikor az oroszok bevezették, hogy most fizetnek. Soha a büdös életben fizetést én nem kaptam. És egyszerre az összes magyarnak az októberi hónapért adtak 80 rubelt. Igaz, ha valaki megkérdezi, mi annak a reálértéke! Hát például egy liter tej 8 rubel volt. Tíz liter tej árát kaptuk munkabér gyanánt. Akkor már egységes lett a társaság. Egy darabig még az oroszok különböző kedvezményeket adtak. Akkor leginkább már csak élelmiszerraktárakba akartunk dolgozni, mert rengeteg vajat loptunk, meg krumplit, meg hasonlót (nevetve). Akkor elküldtek egy tiszti táborba. A tiszti táborban megint volt egy kuriózum. Ez is a világ végénél kijjebb feküdt. A tábornak volt három teherautója és húsz egylovas szánja. Ezzel kellett volna a fát behordani. Télen. Különben munka nem volt a táborban. Már termelő munka! Valamilyen fekete munka-szerűen erdőgazdaságnak dolgozott ez a szállító kapacitás. A fát ennek ellenére csak be kellett hozni. Erre fel be lettünk úgy osztva, hogy körülbelül öt kilométerre volt egy erdőrész - az oroszok nem egyméteres hosszúságúra vágják a tűzifát, hanem kétméteresre, ott messze északon a fának szinte nincs értéke -, egy ilyen két méter hosszú, egy méter magas, egy méter széles rakományt csacsiszán-szerűségre kellett fölrakni. Azon volt négy lőcsszerű karó, elöl meg drót, egy kereszthevederfa, megint drót, megint kereszt, hevederfa. Ez azt jelentette, hogy négy ember húzta, négy tolta. Lassan vége volt a télnek, morogtunk, morogtunk, de azért a fánkat behordtuk. A ruszki tisztek meg zsebrevágták a fuvarpénzt az erdészettől. Egy nap itt is bejelentettük, hogy nem dolgozunk többet. Erre az orosz táborparancsnokság gazember módon hivatkozva Sztálinra: hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék, lecsökkentette a kosztunkat fele mennyiségre. Erre fel egy olyan 41 fős magyar társaság, amelyiket elrettentő példának az öt kilométerre mellettünk levő táborból emeltek ki, büntetésből, el-