Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Lenárd Miklós

azonban 1948-ban nem ment volna bele abba, hogy szövetkezetesítsünk. A különbség a két szövetkezet között megmaradt anyagilag is, szemléletében is, mert ez a második, a „Rákóczi", azt hiszem az volt a neve, ebben a társaság az értékesítés biztonságára is törekedett, nem csak a termelés biztonságára. Addig, ameddig a másikban a „Dózsában" összesen 6-7 forintot tudtak fizetni egész évi munkaegységre, addiga másikban mindig tudlak fizetni. Ők (a Dózsa tsz) átvettek istállókat, épületeket és főképpen a megyei lejáró szakemberek arra vették őket rá, óriási nagy építkezésbe kezdjenek. Adósságuk volt, amit az állam kíméletlenül behajtott, úgy, hogy először jövök én, ami marad az a tiétek. Ez a másik társaság úgy tartotta a jószágot, hogy a saját lehetőségeikhez képest otthon a kisistállókan tartotta eleinte. Nem épített, nem adósodott el. A bort pedig bányászvidékeken saját kimérésben árusítototta. Ők úgy tudom 1956rban, amokor a tsz-ek a forradalom során megszűntek, megmaradtak tsz-nek a másik felbomlott. Azzal kezdték tehát, hogy gigán tornán iával óriási gazdaságokat szerveztek -láttuk az orosz filmekben is annak idején, hogy tsz midjárt, azonnal csinálja a nagy istállókat, meg egyebeket és oda beviszik az állatokat, ha mindjárt megdöglik is benne - ugyanakkor kalkulatív készséggel bíró emberanyaga a szövetkezetnek hiányzott. Ebben láttam én itt Baranyában az összes sváb községekben lévő és az ellentéteket is kiváltó hibát.