Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)

II. INTERJÚK - Wild Ádámné

voltak, nagyon törekvő család, mindenük volt, ottan hallottam, hogy a telepesek mentek és nézték: „Ááá, nézd milyen! Itt ez is van, az is van!" Akkor az egyik elnevette magát és azt mondta: „Hát itt aztán van egy világ!" A másik: „Jobban mondva csak volt! Ez többet nem lesz, ami itt volt! Ezek többet ide nem jönnek!" És ezt így végig hallgatni, az borzasztó volt! Olyan ideges fejfájást kaptam ezekben az órákban, hogy a hajam el kezdett hullani és majdnem tisztára kihullott. Vitték a népeket az állomásra. A bólyi állomásra. Onnan elvitték őket, de a határon sokáig voltak. Pár napig. Kelet-Németország (a szovjet zóna) nem akrta átvenni őket, de végül mégiscsak. Nagyon sokan visszajöttek, visszaszöktek. Nem akartak elmenni. Ez mikor volt? 1947 szeptemberben. A szüleim már itt voltak (Hegyszentmártonban). Ök nyáron jöttek el. Május 5-én szöktek el a házból és akkor éjjel mentek helyet keresni. Itt találtak, akkor ők idejöttek. Bérbe kaptak harmados földet. Fülöp Árpád nevezetű gazda 10 hold földjét műveltük harmadába. Amikor már itt laktak, haza-haza jártak egy lóval, meg kocsival és hozták a ruhánkat, meg hát amit el tudtunk dugni. Mindig éjjel. Este jött (az apám) és hajnalba ment, mielőtt kivilágosodott. Egyszer elfogták. Elvettek mindent, ami volt. A lovat is, a kocsit is. Ami rajta volt, azt bevitték a mohácsi rendőrségre. Amikor megtudtam, elmentem utána Mohácsra és avval a „szesszel", hogy hozok neki ennivalót, hogy szeretnék vele beszélni. A rendőrségen mindjárt megfogtak és bedugtak a fogdába. Azt mondták, az édesapám megszökött. Ha eljön, akkor engem kiengednek. Én nem tudtam, hogy megszökött. Mert a kocsi, meg a ló, ami nála volt, az valahol az istállóban volt. Mondták, hogy maradjon ott a lóval. Édesapám a lovat otthagyta és eljött. Én is ott voltam a fogdába, egy napig. Estefelé kiengedtek. Azt mondták, ha édesapámmal találkozok, jelentsem fel, hogy hol van. Gondoltam, majd meglátják, hogy mikor jelentem. Én csak annak örültem, hogy megszökött (nevetve). Azután itten (Hegyszentmártonban) dolgozgattunk. Édesapámnak a lába annyira megjavult, hogy csak egy bottal járt és azért tudott dolgozni. Öt évig munkáltuk harmadából a földet, akkor házat vettünk, majd felesbe munkáltunk földel. Amikor a tsz jötl, akkor édesapám is beállt, de akkor mint ács. Itt a legnagyobb szertettel fogadtak a szentmártoniak. Egy szóval nem mondták, hogy „te sváb", te ilyen, te olyan, hanem na-