Füzes Miklós: Forgószél. Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Tanulmány és interjúkötet (Pécs, 1990)
II. INTERJÚK - Szabó Endréné
niltak, siratta egyik amit elhagyott, siratta másik ahová bekerült. Nővéreim Sásdon kaptak állást. Édesapám nyugdíjas volt. Azonnal folyósítottak neki annyi pénzt, hogy nem kellett senkitől sem kölcsönkérni, nem kellett szegénységbe maradni. Mi fönnmaradtunk Tácon egy esztendeig, majd utána megpályáztam Godisán (Felsőmindszent szomszédja) egy állást és lekerültem a két gyerekemmel együtt. 1949-ben bekerültem Sásdra tanítani az általános iskolába. A hatóságoktól mindazt, ami Csehszlovákiában fölvett leltári dolgaink voltak, hovatovább megkaptuk. A lakosság Felsőmindszenten nem fogadott különösebb örömmel, de kivetetnek sem érezték magukat szüleimék, mivel ők ott maradtak egy esztendeig. A szomszédok szívesek voltak hozzájuk, úgy hogy lassan bele tudtak illeszkedni az itteni környezetbe. 1967-ben voltunk egyszer otthon a szülőfalumban. A rési lakósok odahaza voltak, mindazok, akiket annak idején Csehországba kitelepítettek. Visszatelepítették őket a saját lakásukba, megkapták saját otthonukat, visszakapták iskolájukat. Szlovák iskolát ugyan, de magyar nyelvet is tanítottak. Kaptak bele magyar tanítókat. A helyzetük egész máskép alakult mint ahogyan azt tíz évvel korábban tapasztaltam. Viszálykodásról nem szóltak, összetűzésről nem szóltak. Szülőfalumban magyarul beszéltek ugyanúgy mint korábban. Amikor tíz év után visszamentem fájó szívvel tapasztaltam, hogy ugyanazok az emberek éppen úgy, ugyanazzal a magyarsággal valják magukat magyaroknak, mint akkor, amikor mi is ott laktunk. Nagyon fájt, hogy nekünk el kellett onnan menni. Nem volt mindegy szülőfalut, otthont otthagyni, de mit tesz ilyenkor az ember. Egy új helyre telepítettek. Elveszítettern a szülőhelyemet, testvéremet. Itt temették el a Sásdi temetőben. (Sírva) Ide kötött anyámnak a hamvai. Visszamenjünk? Minek! Mi már nem találjuk meg ott a magunk életét. Idehaza azalatt a tíz év alatt igyekeztünk mi is beilleszkedni az itteni rendszerbe. Nem felejtettük el, hogy magyarok voltunk, Magyarországon kell éljünk. Ha ott maradtunk volna, talán könnyebb lett volna, de mivel már ide köt a rög, mi már innen el nem megyünk. Amikor otthon voltunk nem tudtam a szülőházam küszöbét átlépni, mert nagyon fájt, hogy el kellett hagyni. Én olyannak akarom visszaemlékezni, amilyen volt, nem pedig olyanra, amilyenné tették. Fáj, hogy mindezen túl kellett esni, de azért én itt nagyon otthon érzem magamat. Nem vágyódom el innét, nem akarok más hazába elmen-