Füzes Miklós: Batthyány Kázmér - Magyar história. Életrajzok (Budapest, 1990)

A SZEMERE-KORMÁNY KÜLÜGYMINISZTERE

gondolása szerint az egyéni szabadságjogok biztosításával megoldódik, tehát a nemzetiségek szabadságát kollektíven nem szükséges biztosítani. Történetírásunk általánosan elfogadott véleménye, hogy a magyar függetlenségért harcolók (Kossuth és környezete, valamint a radikálisok), köztük Batthyány, türelmetlen nemzetiségi politikát folytattak, illetőleg nem ismerték fel a nemzetiségi probléma fontosságát. Batthyány felfogása jól megismerhető a reformkorban nagy feltűnést keltett horvátkérdéssel kapcsolatban kifejtett tevékenységében. Az országgyűlési viták során 1844-ben még a hagyományos felfogást vallotta. Ez fogalmaztatta meg vele a birtokláson alapuló „kettős" nemzetiséget, és a személyes jellegű nemzeti érzést. Felfogása önmagában is ellentmondást rejtett, mert amíg Horvátországban támogatta a magyarbarát párt tevékenységét, addig a horvátok nemzeti érzését és igényeit a magyarság és a társadalmi haladás elleni lázadásnak tekintette. Ez pedig - szerinte — a horvát tömegeknek sem a valóságos véleménye és érdeke. A közös célt a polgári társadalmi átalakulás szükségszerűségében látta. Ezért a horvát nemzeti mozgalmat — mint láttuk — a horvát nép elleni merényletnek tekintette. A szabadságharc idején Baranyában Batthyány energiájának legnagyobb részét a „pártütő horvátok" elleni harc kötötte le. A küzdelem vezetői, köztük Batthyány Kázmér, még ekkor sem gondoltak arra, hogy határozottan megfogalmazott nemzetiségi törekvésekkel állnak szemben. Pártütés alatt a horvátoknak a magyarság elleni fegyveres felkelését értették. Ez tűnik ki Szemere belügyminiszter leiratából is, aki arról tájékoztatta Batthyányt, hogy a király tilalma ellenére összehívták a tartományi gyűlést, és a népet fegyverfogásra kényszerítik. A viszály kirobbantójának Batthyány a kamarillát tartotta, amit Jelacic személyesített meg. így válik érthetővé Batthyánynak a Roth és Filipovic vezette dandár katonáiról adott leírása. Őket valóban erőszakkal késztették a magyarok elleni harcra. Az Oroszlónál, majd Ozoránál elfogottaknál nem is tapasztaltak nemzeti