Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1992/1995. (Pécs, 1995)

Tanulmányok és forrásközlemények a külföldre szakadt és külföldön élő magyarság történetéből - KISS Z. GÉZA: Drávaszög és Szlavónia református egyházai a 19. századi civilizációváltás idején 1817, 1886

nyosan indultak el a tengeren túlra, hanem számosan családjukat is magukkal vitték.

24 (Pécsi Napló, 1906. jan. 21.) Végezetül kijelenthetjük, hogy a szlavóniai kivándorlás a horvátok szempontjából előnyökkel is járt. A gazdálkodásban képzettebb magyar és német parasztok új mezőgazdasági kultúrákat honosítottak meg. A két kultúra találkozásából kétségkívül mindkét fél egyaránt profitált. A nacionalizmus kútmérgezői azonban nem ezt hangsúlyozták, mivel a nemzetiségek közötti konfliktusok kiéleződésében voltak érdekeltek. A magyar és a német telepeseket az 1850-1860-as években még nem érték különösebb atrocitások. A gazdálkodáshoz nem értő granicsár utódok könnyű szívvel váltak meg birtokaiktól, amelyeket meglehetősen olcsón adtak el. Majd a hegyeken túli területekre, Boszniába és Hercegovinába távoztak. A helyben maradt horvát, sokácz és szerb lakosságot azonban egyre jobban nyugtalanította, hogy a bevándorlók közül sokan meggazdagodtak, vagy pedig hozzájuk viszonyítva tisztes jólétben éltek. A bevándorlók alapvető változásokat idéztek elő, nem egy községben módosult a nemzetiségek aránya, a horvátok és a szerbek kisebbségbe szorultak. A nyelvi nehézségek, az eltérő gazdálkodási és életmódbeli szokások, a különböző erkölcsi normák is hozzájárultak az ellentétek kiéleződéséhez. A betelepülőket egyre több sérelem érte. Évekig nem kapták meg az illetőségi bizonyítványt, így csak másodrendű állampolgárok lehettek. A legeltetési és a fáézási jogot megfizették, a legelő és az erdő közös használatából mégsem részesülhettek. A közigazgatás vezetőivel magyar nyelven nem beszélhettek, de még a kórházakban sem használhatták anyanyelvüket. A különböző szerződéskötések alkalmából, mivel a horvát nyelvet nem értették, gyakran hátrányos helyzetbe kerültek. A magyarok templomokat és iskolákat csak a legnagyobb nehézségek árán építhettek, de arra is volt példa, hogy halottaikat a temetőbe nem temethették el. A nemzetiségi ellentétek spontán megnyilvánulása, valamint annak tervszerű és tudatos szítása a mindennapi életben egyre inkább érvényesült.

25 A magyarok községbírói és elöljárói funkciókat rendszerint nem tölthettek be, az „őshonos" lakosság görcsösen ragaszkodott a helyi hatalmi pozíciókhoz. Gazdasági veszteségeiket a hatalom birtoklásával és gyakorlásával kívánták kárpótolni. Egyre agresszívabbak lettek, mivel a közigazgatás vezetőitől, papjaiktól, tanítóiktól, az újságíróktól, a politikusoktól támogatást és bíztatást kaptak. A helyi értelmiség a nacionalizmust nemcsak hogy nem tudta tompítani, hanem annak egyenesen eszközévé vált. A betelepült magyarok kiszolgáltatott helyzetükben egyre zárkózottabbakká váltak, kerülték azokat a helyeket és helyzeteket, ahol fizikai támadások érhették őket. A kocsmákban, a vásárok és a búcsúk alkalmából gyakran elszabadultak az alantas indulatok, amelyek nacionalista színezetet kapva a tettlegességig fajultak. A korabeli szemtanú szerint „sokat kellett szenvedniök a szerbektől, kik a magyar »jövevenyeknek« érzékeny károkat okoztak".

26 Éjjel a kertekből kihúzták a veteményt, tönkretették a termést, nyilvánvalóan a megfélemlítés szándékával nyugtalanították a magyarokat. A fenti jelenség nem volt extrém eset, ehhez hasonló atrocitások mindenütt előfordultak. A magyarok többsége azonban nem futamodott meg, mert nem volt hová menekülniük. Az 25 Margitai József: i. m. 25. p.