Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - KIRÁLY ISTVÁN: A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztése

ben falurészletességű statisztikai felvételt készített. Akit a kérdésnek ez a vonatkozása érdekel, dolgozatom felhasználásával és az említett adatok egybevetésével könnyen képet kaphat a dél-dunántúli asszimilációról. Tolna megyében a német nemzetiségi falvakban 76740 fő németajkú állampolgár ólt 1941-ben. A Dél-Dunántúlon 1941rben a német nemzetiségi falvakban ós a német nemzetiségi jellegű falvakban együttesen 172113 fő németajkú állampolgár élt. A délszlávok száma 15503 fő volt. Érdemes a falusi nemzetiségi lakosság számát viszonyítani a három megye teljes lakosságához. Ugyanis a nemzetiségiek állattenyésztésükkel nem csak a falvakban ós azok közvetlen környezetében hatottak, de a falusi vásárokon is, amelyek a falusi lakosságnak mindig valóságos fórumai voltak. így aztán nagyobb körben - sokszor járásokon túlnyúló körben - hatottak azok az új állatfajták, amelyek jól illeszkedtek a piaci igényekhez.

15 A somogyi Kapós völgyében négy olyan települést találunk, ahol éltek németek, mégis elmondható, hogy a tolnai Völgységi járás német lakosai, az ún. bonyhádi tájfajta körzetének lakossága számos kimutatható vonatkozásban hatott a somogyi Kapos-völgyi magyarságra. Többek között sok helyen átvették a németek örökösödési rendszerét, hasonló gazdasági épületeket kezdtek építeni, ruházkodásukban és étkezésükben is megjelent a németes jelleg. A Dél-Dunántúl népességének nemzetiségi megoszlása 1941-ben:

16 Megye Összes lakos Németajkú lakos Délszláv lakos fő fő %-ban fő %-ban Baranya 359620 83814 23,3 13213 3,7 Somogy 356460 11559 3,2 2290 0,6 Tolna 269606 76740 28,5 A dél-dunántúli nemzetiségiek állattenyésztésének egyik legfőbb mutatója lenne, hogy ezer lakosra mennyi állat jutott a különböző tenyésztett fajokból. Sajnos ezt a célt nem lehet kitűzni, mert nem készült olyan korabeli statisztikai felvétel, amely az állatszámlálásoknál az állattulajdonos nemzetiségét is figyelembe vette volna. Ugyancsak nincs mód arra sem, hogy a mezőgazdasági mű15 Aki a történészek közül veszi a fáradságot és térképre viszi a XIX. századi vásárokat és a XX. század első felének nagy falusi vásárait, meglepő eredményt kap. Először is sok nagy XIX. századi vásár jelentősége a XX. századra leredukálódik oly értelemben, hogy pl. Nagyatád megszűnik olyan vásárt tartani, ahol az állatárak az egész megyére nézve meghatározóan alakulnak ki. De ez elmondható több tolnai és baranyai faluról is. Okát éppen abban kell keresni, hogy az állattenyésztés belterjes irányba történő haladása a nagy ökörvásárokat megszünteti. Itt utalnom kell arra, hogy régi uradalmi gyakorlat volt, hogy az igás ökröket egy év után hízóba fogták és eladták. Helyükbe tavasszal fiatal ökröket állítottak. Ennek véget vetett az, hogy a századfordulóra már nem lehetett parasztoktól fiatal ökröket a Dél-Dunántúlon beszerezni. Hasonló a helyzet a dél-baranyai sertésvásárokkal. Ahogy fejlődtek a városok, a Sopron és Bécs irányában elhajtott sertésfalkák száma megcsappant, és az eladó sertések nagyrésze már a helyi hentesek üzleteibe vándorolt. Aki alaposabban el akar mélyedni a kérdésben, ajánlom Somogy megyére és a XIX. század első felére vonatkozóan Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában. 1700-1848. (Kaposvár, 1988.) című könyvét. Az ebben a munkában fellelhető adatokhoz társítani kell a XX. század első felére vonatkozó adatokat, és akkor kiderül, hogy az állattenyésztés dél-dunántúli átalakulása átalakította a vásárok területi elhelyezkedését is.