Baranyai történetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1990/1991. (Pécs, 1992)

Tanulmányok a nemzetiségtörténet köréből - SAROSÁCZ GYÖRGY: Fejezetek a Pécs környéki bosnyákok(horvátok) szántóföldi és kertgazdálkodásáról

A kaszával történő aratással megváltozott a munka jellege. A népes családok idején rendszerint több pár aratott egyszerre. A munkaszervezést tekintve legszerencsésebbnek bizonyult, ha két pár aratóhoz (két kaszás + két marokszedő) volt egy kötólteregető ós egy kévekötöző. A kötélteregetőnek mindig egy fiú vagy leány gyereket vittek magukkal, aki ezt a munkát el tudta végezni, míg a kévekötöző legény vagy leány felnőtt volt. A gabona aratásához a kaszára egy, ritkábban két takarófát raktak. A kaszát naponta kétszer kikalapálták, hogy mindig éles legyen. Az élesítéshez használt kaszakövet szarucsontból készült tokmányban, a derekukra kötve magukkal vitték, amelybe mindig vizet öntöttek. A kaszás a rend vágásánál arra törekedett, hogy az az álló gabonára szépen rádőljön, mert akkor könnyű volt azt a marokszedőnek összeszedni. A marokszedő általában a férj felesége vagy az apa leánya volt. A sarló, amellyel a markot szedték, félkör alakú, a vége hegyes, a pengéje sima, nincsenek fogai, de éle van. Munka közben a marokszedő arra törekedett, hogy á levágott gabonát úgy szedje össze, hogy annak a töve egyenletes legyen, a kalászok pedig egy irányba feküdjenek. Két kaszás esetén a kötélteregető az első marokszedő mellett haladt, és a kötelet a kívánt helyre a földre terítette, amelyre a gabonát a marokszedő rátette, őt követte a második marokszedő, aki a markot az elsőre tette. Egy kéve két marokból állt. Amennyiben a kévekötöző nem volt képes a levágott gabonát egyedül összekötözni, a kaszások mindig besegítettek, míg közben a marokszedők a kaszákat kivitték a dűlő végére. A kaszával történő aratásnál a kévekötöző fát lassan elhagyták, 1935-ben egy-egy faluban csak néhány 60 éves férfi használta. Az aratásnál mindig figyelembe vették a gabona dőlési irányát, mert könnyebb volt a kaszálás és szebben tudták rádönteni az álló gabonára. Ha nem volt kötólteregető, akkor a marokszedő a derekára felkötött egy csomó kötelet, és maga teregette. A kévéket, ha nem volt kötöző, az aratópár kötözte. Minden második rend után a marokra szedett gabonát azonnal kévékbe kötötték, mert féltek a váratlanul jövő vihartól, amely - ha azt elmulasztották széthordta a markokat. A levágott gabonát nem hordták össze azonnal keresztekbe, hanem estig száradni hagyták. Egy keresztbe 10 kévét raktak: az elsőt középre tették, a következő két kévének a kalászait egymásra és egymással szembe, a másik kettőt ezekre keresztbe, majd a következő sorral tovább folytatták; az utolsó kévével a négy felső kéve kalászait letakarták, hogy azok védve legyenek. A kereszteket egy sorba, több holdból álló táblánál több sorba rakták; az egymás közti távolságokat a kévék száma határozta meg. Egy kupacba egymás mellé több keresztet raktak, hogy ezzel is megkönnyítsék a gabona hazaszállításánál a rakodást. Egyesek a felső sort kévékből kihúzott és megsodort szálakkal kötötték egymáshoz, hogy azokat a szól el ne vigye. Voltak olyan esős és szeles nyarak, amikor a keresztek felső kévéit a szél ledöntötte. Ilyenkor a gazdák újból összerakták, hogy a szem ne ázzon, védve legyen. Az aratás befejeztével a tarlót széles, maguk húzta gereblyével a kora reggeli órákban meggereblyózték, hogy a szem a kalászokból ki ne peregjen. Az összegereblyézett kalászokat kévébe kötötték és a keresztek mellé rakták. Voltak, akik hazavitték és a baromfiakat etették, de ez csak alkalminak mondható. A nincstelenek az egész évi kenyérgabonájukat részesaratással keresték. A jobbágyság felszabadítása előtt a megye meghatározta, hogy a részesaratókat hányada illet meg a learatott gabonából; 1841-ben tiszta búzából 12 rész, két-