Baranya. Történelmi közlemények. 7-8. évfolyam (1994-1995)

MŰHELY - T. MÉREY KLÁRA: A Dunántúl népei a reformkorban

zösségben élnek, a családfő irányítja földművelésüket, határozza meg a ház szükségletét, és intézkedik a felesleg eladásáról. Nagylelkűek-írj a a hadmérnök -, istentelennek nevezik azt, aki a betérő idegent elutasítja. Ételeik különbözőek, nyáron többnyire kerti termények és lisztneműek, télen disznóhús és savanyú káposzta. A hadmérnök részletesen foglalkozik a határőrvidék néprajzi leírásával is. Az ott lakók katonai jellemvonásait, amelyek az évszázados hegyi harcokban alakultak ki - lelkesen dicséri. S mit ír róluk a polgár, az ügyvéd Jan Csaplovics? Ő is a hazai népesség második helyén említi őket. Dialektusuk szerint a szlávokat a következő csoportokra osztja: szlovákok vagy tótok, csehek, oroszok, akiket helytelenül rusznyákoknak neveznek (s akiket mi ruszinoknak vagy ruténeknek nevezünk), lengyelek, vendek (akiket ma szlovéneknek mondunk), horvátok, szlavónok, sokacok, bunyevácok, szerbek, akiket hibásan ráncoknak mondanak - írja Csaplovics, és bolgárok, akiket sok helyen görögöknek tartanak. A szláv nyelvek részletes tárgyalásakor megemlíti, hogy Dunántúlon a horvátok, szerbek és vendek voltak nagyobb számban. A szerbek görögkeletiek voltak, a horvátok és a vendek katolikusok. Miss Pardoe már nincs ilyen jó véleménnyel a szlávokról, akikről azt írja: „kisebb jelentőségűek" („Die Slaven sind von geringeren Bedeutunk.") Nagyon szegények, de temperamentumuk sokkal kedvesebb mint a magyaroké... Nagyon szeretik a táncot és a muzsikát, jószívűek, de a nemzeti büszkeség teljesen hiányzik belőlük. Szokásaik megnyerőek, de ugyanakkor alattomosak és fortélyosak is („hinterlistig und rankevoll"). így jellemzi a szláv és a magyar paraszt közötti eltérést: a magyar, ha feljebbvalóval találkozik, leveszi kalapját és egyenesen áll. A szláv sohasem egyenesedik ki addig, míg el nem bocsátják. Az igazi vagy kényszer alázatosság határtalan. De hogy milyen érzelem van a szívében, ezt elrejti, nehogy kára származzék abból. Dunántúl harmadik „főnépe" a hadmérnök szerint - a német volt. Három csoportra osztja őket: az elsőkhöz tartoznak a nyugati határ mellett élő ún. hiencek (Hinutzen), akik a magyarok sok szokását átvették már és nyelvük annyira „elromlott", hogy az osztrák határon már nem értik meg beszédüket. Vérmérsékletük flegmatikus, testi felépítésük nagy, semmi vonzódása sem él bennnük a katonáskodás iránt. Jellemük inkább a gyalogos szolgálatra teszi őket alkalmassá. A földmunkában szorgalmasak, házaik tiszták, állataikat ápolják. Erős lóállományuk van, vagyoni helyzetük jobb mint a magyaroké vagy a szlávoké, noha ugyanazt a földet művelik és ugyanazokat a terheket viselik. A németség másik csoportját a német földről (Pfalzból, sváb és bajor földről) érkezett telepesek alkották. Ezek ugyancsak szorgalmasak, házaik és vagyontárgyaik kiemelkednek a környezetükből. Testalkatuk: közepes termet, de erős, élénk temperamentum jellemzi őket. A gyalogsághoz vonzódnak. A németek harmadik csoportja a királyi vagy más városok lakója. Ezek polgárként szétszórtan élnek és kereskedelemmel, kézművességgel, művészetekkel foglalkoznak. S itt nem hallgatja el azt az Őt nyilván fájóan érintő személyes élményt sem, hogy Dunántúlon az urasági kocsmákban sok a német kocsmáros, s ezek azok közé a lelkiismeretlen emberek közé tartoznak, akik