Baranya. Történelmi közlemények. 5-6. évfolyam (1992-1993/1-2)

SZEMLE - KAJTÁR ISTVÁN: Magyar városi önkormányzatok (1848-1918) (Béli Gábor)

ezáltal kialakított városi struktúra fenntartását alapvetően meghatározó, az egységes szabályozáshoz - az önálló városi törvény megalkotásához - elvezető politikai megfontolások végső meghatározottságát a dualista konstrukcióban látja. A kötet első öt fejezete a városi önkormányzatok statikájaként fogható fel. A kötet további részei mondhatni a városi önkormányzatok dinamikájával foglalkoznak. A dualista kori városhálózatot feltérképező fejezetben a magyar városok új struktúrájába történő beilleszkedését és beillesztését követhetjük nyomon elsősorban a kiemelt, a törvényhatósági jogú városok „kiválasztásával" összefüggésben. Kajtár István itt nemcsak a törvényben meghatározottak szerinti első mozzanatokat rögzíti, hanem a városok gazdasági-urbanizációs szempontú tesztelésével, a városok által nyújtott teljesítmények mérésével, az azokból adódó eredmények egybevetésével a megszerzett státus megőrzésének (illetve a magasabb fokba kerülés) esélyeit elősegítő és gyengítő hatásokat írja le, amelynek eredője végsősoron az új, az európai értelemben vett modern városhálózat stabilizációjának megvalósulását hozta magával. A továbbiakban a kialakult dualista kori városkategóriák urbanisztikai kritikáját fogalmazza meg hét csoportba sorolt (népesség, városias külső, a város kommunális berendezései, energiafogyasztása, a város gazdasági ereje, a város egészségügyi helyzete, a város művelődési szintje, az önkormányzatok pénzügyi-személyi lehetőségeinek szintje) 23 vizsgálati tényező segítségével az 1912-es állapotok alapján az urbanizációs teljesítmények pontozásával, a törvényhatósági jogú városok, illetve a legfejlettebb (pontosabban az ebben a korszakban legfejlettebb) rendezett tanácsú városok sorrendbe állításával.. Vizsgálataival - eddig egyedülálló módon - a városok törvényi szabályozásának olyan hatékonysági (joghatékonysági) kritikáját adja, amelyből az egész korszakot kiválóan jellemezhető értékelések készíthetők. A városi jog fejlődését évszázadokon át meghatározó, a magyar önkormányzatokban gazdag hagyományokra visszatekintő szabályrendelet (korábban statútum) -alkotás jelentősége a polgári korszakban is megmaradt, és mint azt a szerző megállapítja és igazolja, a többszintű törvényi szabályozás sajátosságaként bizonyos mértékben fel is értékelődött. A helyi jogalkotás különböző tételes jogi alapjai - a jogszabályi hierarchia szerinti eltérések - a gyakorlat értékelése szempontjából szükségessé teszik a törvényhatósági jogú, illetve a rendezett tanácsú városok szabályrendeleti típusainak elkülönített vizsgálatát. Maga a tipizálás és ezáltal a szabályrendeletek különféle típusainak a kötetben szereplő kataszterbe foglalása rendkívül nagy teljesítményt jelent különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szabályrendeletek „lecserélése", az újraszabályozás - a városi életviszonyok változásával adekvát módon történő átalakítás - meglehetősen nagy gyakorisággal fordul elő, mint azt a szerző Kassa és Sopron példáján szemléletesen be is mutatja. Nagy mértékben nehezíti a feladat megnyugtató teljesítését az is, hogy a városi szabályrendeletek jelentős számban már nem