Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

NAPTÁR - „Vitam et sanguinem" - Baranyában (1741) (Ódor Imre)

amelyekben a főpapok és főurak befolyása közvetlenül érvényesült, így mindenekelőtt Sopron, Vas, Szatmár, Ung és Trencsén vármegyék. A köznép természetes reakciója persze egészen más volt, amit az egykori népdal találóan fogalmazott meg (MARCZALI 1896, 243): Készül minden vármegye, Az országnak jobb része, Mert kénytelen vele. A nemesi felkelés résztvevői valójában sohasem jelentek meg teljes létszámukban a harctéren, s az inszurgens alakulatok - egészen ritka kivételtől eltekintve - a reguláris ellenféllel (főként a poroszokkal) szemben egyáltalán nem váltak be. Ez természetesnek is mondható, hiszen tisztikaruk zömében a katonai szolgálatot csak hírből ismerő nemesek sorából került ki (bár éppen megyénkben ezzel ellentétes tendencia érvényesült), és csupán néhány idősebb főtiszt volt korábban hivatásos katona. A máról holnapra összetoborzott és csak nagyon felületesen begyakorolt, zömében teljesen képzetlen, silányan felfegyverzett alakulatokat harctéri szolgálatra jórészt alkalmatlan tisztek vezették. És noha azokban a harcokban, melyeket az inszurgensek a sziléziai határ mentén vívtak, az egyéni vitézségnek sok szép példájával találkozunk, a felkelő csapatokat érdemi harcokban, összecsapásokban használni nem lehetett. HADIK ANDRÁS feljegyzéseiből ismerjük azokat a nehézségeket és súrlódásokat, amelyekkel PÁLFFY JÁNOSNAK, az inszurrekció legfőbb irányítójának és mindazoknak a dandárparancsnokoknak küzdeni kellett, akiknek reguláris ezredekből álló kötelékeihez ilyen laza fegyelmű és minden nagyobb támadáskor szétfutó inszurgens egységek kerültek (MARKÓ 1941, 274). A nemesi felkelők ugyanakkor alacsony harcértékük ellenére is tekintélyes ellenséges erőket kötöttek le, s puszta felvonulásuk, demonstrációjuk is hozzájárult, hogy a végveszélybe került birodalom és hadserege talpra állhasson. Az inszurrekció 174l-es és 1744-es alkalmazása, a mintegy 60 ezer magyar részvétele - az említett fogyatékosságok ellenére is - hozzájárult a Habsburg Birodalom fennmaradásához. Nem vállalkozhatunk annak latolgatására, hogy vajon a Habsburg Birodalom már MÁRIA TERÉZIA idejében felbomlott volna-e, ha a magyarok is ellene fordulnak. Annak azonban keresni kell a magyarázatát, hogy miért nem éltek a lehetőséggel és miért nem fordultak szembe vele. Nagyon tetszetős az a romantikus magyarázat, miszerint a lovagias magyarokat meghatotta a mindenkitől elhagyott, ősi erényeikre hivatkozó fiatal anya szomorúsága, s elbűvölte őket a könnyek között is elbájoló nőisége. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amennyiben a magyar politikai elit valóban fel akarta volna használni Ausztria válságát a Habsburg-trón megdöntésére, akkor nemhogy a királynő lélektani érzéke, a jól megkomponált „jelenet", de semmilyen rábeszélő készség sem tudta volna rávenni a magyar rendeket a tényleges védelem vállalására. A rendi politikusokat ennél minden bizonnyal fontosabb indokok vezették. Mindenekelőtt az, hogy kiváltságaikat a Habsburg Birodalom keretén belül - a kompromisszum értelmében - biztosítva látták, és pozíciójuk további erősödését remélhették. De nem kis szerepe lehetett a még mindig fenyegető török veszedelemnek sem, amire éppen a nemrég véget ért török háború figyelmeztethette őket, s ami ellen - miként elődeik Mohács után - a Habsburgoktól vártak oltalmat.