Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

MŰHELY - FRICSY ÁDÁM: A pécsi jezsuita misszió történetéből (1612-1686)

tót papok" (értsd a horvátokat), de az ünnepeket naptáruk szerint különböző időben tartották. S mivel a jezsuiták között mindig volt a század folyamán magyar és horvát, azért kétszer kellett nekik a húsvétot és a többi ünnepet megünnepelni. A helyzet az 1640-es években, HORVÁTH JÁNOS helynöksége idején még mindig feszült volt, s az újonnan odaérkező magyar jezsuitáknak meg kellett ígérniük, hogy a régi naptár szerint tartják velük az ünnepeket, beleértve pl. a Sz. György napot is. Visszatérve a licenciátusokra, akik a naptárvitában tulajdonképpen a méregkeverők voltak, megjegyezzük még, hogy az ő irnyításuk, disponálásuk volt a vikárius legnagyobb gondja. Horváth János félt tőlük, és Vinkovics püspöknek a levelét nem is merte felolvasni a licenciátusok évi gyűlésén. Viszont Gaál Istvánról feljegyezték, hogy nagyon bátor és tekintélyes ember volt, mert egy olyan licenciátust is mert más faluba helyezni, akit a török urak is erősen pártoltak. A török hódoltság után is még sokáig működtek licenciátusok, „plebánus licenciátus"-ok a falvakban. 1714-ben az egyházmegyei zsinaton is ott voltak a pap-plébánosok mellett, s itt a papokkal teljesen azonos stóla- díjszabást mondtak ki javukra. A 18-ik század közepén is találkozunk még licenciátusokkal a pécsi egyházmegyében, de ekkor már nem eskettek. A megyés papság számának emelkedésével szorultak ki apránkint a falvak lelkipásztori munkájából. Amikor II. József egyházszervezése feloszlatott sok szerzetesházat, akkor a szerezetesek közül sokan kaptak plébániát kisebb, azelőtt licenciátusos helyeken, s ekkor ez a státus véglegesen eltűnt a magyar egyház életéből. A misszió anyagi helyzetéről is kell néhány szót szólnunk, mert dokumentumaink nem egyszer térnek vissza a kérdésre. Miből éltek a misszionáriusok, miből vettek házat, miből építkeztek? Segítették-e őket a pécsi püspökség falvai, jobbágyai? Az egész vállalkozásnak nem volt semmi anyagi alapja. Hogy Vásárhelyi és Jékely Zakariás mekkora batyut hoztak magukkal Alsólendvárói vagy Kanizsáról, azt nem tudjuk, de az kitűnik leveleikből, hogy alamizsnából éltek, amit eleinte bőven adtak a törökök is, a keresztények is. Jékely azonban már fél év múlva panaszkodik, hogy ruhája rongyos, nem mer már így kimenni az utcára. Rövidesen kis házat vettek: ehhez a pénzt Vásárhelyi a belgrádi rendtársaktól kérte, akik azt a dalmát kereskedők útján utalták át Pécsre. 1620-ban CSERNEKY páter királyi területen járt s onnét hozott pénzt egy új ház építésére. (De alighogy beköltöztek, a török kiverte őket belőle.) Egy másik rendtárs, CZVETICH GYÖRGY is járt kolduló-úton Magyarország királyi területein, de nem volt eredményes a gyűjtése. Mikor a római rendfőnök meghallotta, illetve olvasta Czvetich beszámolójában a szerény eredményt, utasította a tartományfőnököt, hogy küldjön Pécsre egy komolyabb összeget, akármilyen kasszából is kell azt kivennie. „A nép szegény - írja Jékely -, s aki tudna adni, az nem ad!" Aquaviva rendfőnök a császári család különböző jezsuita gyóntatok kérte, hogy hassanak oda a főhercegeknél, hogy a magyar-török missziót támogassák. A felszólítás eredményes volt. Lassan rendeződtek a misszió anyagi ügyei. 1631-ben meg tudták venni az elköltöző szomszéd házacskáját, kertjét, melyen a Tettye-patak egyik csatornája folyt keresztül. (Ennek az adatnak a segítségével tudta Madas József a missziósház lokalizását megejteni.) Az iskolában alkalmazott világi tanerőket el tudták látni élelemmel és lakást is biztosítottak nekik. Olvasunk később a levelekben pénzről, amit Temesvárra küldtek át vagy máshová továbbítottak. De mindig számíthattak híveik támogatására, főleg a dalmát kereskedők nagylelkűségére. Ha valamelyik páter