Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. Emlékszám őszentsége II. János Pál látogatásának tiszteletére. 4. évfolyam (1991/1-2)

TANULMÁNYOK - BÁN PÉTER: A világi papság és a papképzés helyzete Magyarországon II. József korában

főpapok - vagy azok egy része - a maguk udvartartására, reprezentációra, más kulturális értékekre fordították kiemelkedő bevételeiket, akkor azért nem alakult ki feléjük irányuló vonzerő a kellően meg nem becsült plébánosok és káplánok részéről. II. József uralkodásának évtizedében, az általánosan kedvezőtlennek ítélhető légkörben azonban arra is felfigyelhetünk, hogy jól érzékelhető különbség alakult ki a plébánosok és a káplánok növekedési rátájában. A parochusok még 10%-kal sem gyarapodtak 1790-ig az 1782-es bázisévhez képest, a „cooperator capellanus" nevű csoport viszont 20% körül. (A helyi káplánoknak csak az 1790. esztendei számát ismerjük: 363-an voltak.) A források még ennyi hiányosság mellett is arra utalnak, hogy az alapfokú officiumok iránt nagyobb volt a korabeli igény. Ebben az esetben feltehetően egybevágott a felső államegyházi és a mikrotársadalmi vallásossági elvárás. A globális összképnek az egyházmegyéken belül - nemcsak árnyalatokban - mutatkozó mozaikjainak egyedi eltéréseire az eddigi forrásfeltártság közepette még elemzési kísérletet sem teszek. Ti. több eset utal arra, hogy a számszerűen hasonló képlet nem feltétlenül azonos tényezők hatására formálódott ki. így pl. a nemrégiben létesült szepesi püspökség lelkipásztori, ill. azon belül plébánosi létszámának emelkedése jobban hasonlít az Árpád-kori alapítású nyitraihoz, mint az ugyancsak felvidéki és szintén új rozsnyóihoz vagy besztercebányaihoz. Az igazán nagymúltú veszprémi és pécsi egyházmegyékben határozottan több lelkészség létesült, mint az ugyancsak Szt. István idején alapított kalocsai főegyházmegyében, ill. a nagyváradi, a csanádi, a váci püspökségek területén. Ezt a hat egyházmegyét ráadásul a török kor is hasonlóképpen sújtotta. Számításba kell venni a reformációnak, továbbá a katolikus reorganizációnak a területileg szintén sokszínű hatásait is. Addig is, amíg további részletező adatok nem kerülnek felszínre, összegezhető az a tény, hogy II. József rendeletei országosan nem vezettek el a várt eredményhez. A szerzetesség mérsékelt és nem az eredeti terv szerint megvalósult visszaszorításával egyidejűleg nem sikerült előmozdítania a világi papképzést. Az 1780-as évtizedben országosan nem emelkedett a lelkipásztori állásokra a szemináriumokban tanuló papnövendékek száma, sőt számottevő csökkenés következett be. Ráadásul a szerzetesrendek jó részének felszámolása sem felelt meg a császár előzetes várakozásainak; a laikus szolgálat követelménye az elbocsátott mintegy 2100 tanult szerzetespap közül csak 825 számára volt elfogadható. Ez arra volt elég, hogy a plébánosok és a káplánok száma országos összesítésben növekedhessen, de a regionális megoszlást tekintve már erősen aránytalanul. A jövedelemszerzési adottságok vagy nem orientálták az alsópapságot, vagy a főpapok egy része nem arra a célra koncentrálta bevételeit. De modern értelemben vett kötelességérzet sem fűtötte őket, hiszen nem a vallási szükségleteknek magasabb vagy alacsonyabb foka határozta meg a szemináriumi hallgatóság, ill. a működő lelkipásztorok lokális arányainak alakulását.