Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

TANULMÁNYOK - ECSEDY ISTVÁN: Egy baranyai domb régészeti világhíre: Zók-várhegy

figyelmet, az általunk feltárt leletek alapján az egész Dunántúlról jól ismert korai klasszikus fázisra datálható a település (BANNER 1956, Taf. XI/3-4,10, XV-XVII, XXIV; NEMEJCOVÁ-PAVUKOVÁ 1974, 349-350). A sötétszürkére égetett, fényezett felületű edényeket besimítások, úgynevezett kannelúrák, vagy benyomott pontsorokból és hálómintába rendeződő bekarcolásokból álló minták díszítik. Merítők és poharak gyanánt szolgáltak a kis űrtartalmú, többnyire magasfülű bögrék. Jó néhány példányban előkerült a legtipikusabb badeni edény, a kétosztatú tál, ami nyilván egy bizonyos ételfajta tálalására szolgált. Van okunk gyanakodni arra, hogy legalábbis az ünnepeket erjesztett, tehát részegítő italokkal is megvidámították a későrézkori falu lakói, hiszen aligha vizet ittak azokból a bögrékből, amelyeket egy lesimított aljú gödörben tucatszám találtunk teljesen ép állapotban. Ez az objektum (1977/11. gödör) arra szolgálhatott, hogy benne eltüntessék a valamely ceremónia során használt és újra már semmi más „profán" célra nem használható edényeket. Áldozati gödör volt ez, ugyanúgy mint a badeni telepeken gyakorta megtalálható, Zókról is ismert másik kultuszgödörtípus, amelybe egy vagy két feláldozott szarvasmarha tetemét helyezték (MAKKÁ

Y 1963, 4-5). A hulladékkal betöltött agyagkitermelő gödrök és áldozógödrök mellett tapasztott tűzhelyek, hengeres, kisméretű tárológödrök és kunyhóalapszerű vermek is előkerültek ebből a korszakból. Nem találtunk viszont rekonstruálható házmaradványokat, ami megerősíti azt a gyanút, hogy a Badeni kultúra népe, amely a gabonatermesztés mellett főleg szarvasmarha- és juhtartásból élt, ismerte a kocsit, és az orsógombok tanúsága szerint gyapjúfonalból is készített szőttest, alighanem „talpas" szerkezetű házakban lakott, amelyeknek régészetileg azonosítható nyoma nemigen marad a talajban, hiszen tartóoszlopait nem ásták be a földbe. A badeni falu nem érte meg a kultúra kései szakaszát. A Palotabozsokról jól ismert késői típusok (BANNER 1956) itt nem fordulnak elő, az elhagyott telephely, a mocsaras völgyön át a Mecsekre tekintő kis fennsík megint új lakókat várt. Az új lakók dél felől érkeztek, a mai Horvátország és Szlavónia területén már korábban, a Baden legkésőbbi periódusával egy időben ott már kialakult anyagi kultúrát hozták magukkal. Azt a jellegzetesen vucedoli típusú edényművességet, melyet Karapandzic már 1919-ben könnyen felismerhetett, amelynek „cifra" díszítésű, mészbetétes cserepei ma is bőven gyűjthetők a szántott felszínen. Ez a behatolás nyilvánvalóan a Badeni korszakot lezáró Kosztoláci kultúra népének rovására történt, a ma ismert legészakibbi vucedoli település Dunaszekcső-Várhegyen volt (ECSEDY 1984, 89-125). A Délkelet-Dunántúl megszállásakor a Vucedoli kultúra már jól szervezett települési rendszerrel, az egységes leletanyag tanúsága szerint nagyon erős kulturális kohézióval, egységes tradícióval és folyamatosan működő kapcsolatok hálózatával rendelkezett. A lakosság nagy része sűrűn beépített, jól védhető magaslati jellegű településeken élt. Ellentétben a Badeni kultúra egymáshoz viszonylag közel található kis