Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/2)

MŰHELY - KISS MÁRIA MAGDOLNA: A Drávaszög falusi társadalma a 18. század végén

hasonlóan öltöztek, de bunda helyett inkább ködmönt vagy posztómellényt vettek föl (HÖLBLING 1845. 90-95). A mesteremberek helyzetéről az 1784/85-ös összeírás ad bővebb tájékoztatást. Részben a mohácsi, siklósi, eszéki céh tagjai voltak, mások egyik céhtestülethez sem kötődtek. Szakmájukat zömmel helyben tanulták, segéddel csupán néhányan dolgoztak. Saját házukban vagy uradalmiban éltek. Többnyire telkük, szőlőjük állatuk is volt, de iparuk jövedelme után adóztak, a tabellákban legtöbbször zsellérként szerepeltek. Az iparosság nem tekinthető egyetlen és végleges megélhetési formának, főleg a németeknél fordult elő, hogy mesteremberek többnyire földművelést űztek és inkább parasztokká lettek vagy fordítva, az atyai földről elküldött fiú kézművesként dolgozott tovább.

24 Az uradalmak földrajzi fekvéséből adódóan igen sokan éltek halfogásból, így a halászok csoportja sajátos közösséget alkotott; Kiskőszegen például talán a halászat eszköze és jellege szerint két rendbe tömörültek, majd eszerint adóztak az uraságnak.

25 A falvak lakosságának alsó rétegét jelentették a nincstelenek, aggok, nyomorékok, cigányok. Sem az aggokról, sem a betegekről nem gondoskodtak hivatalosan. A nyomorékok parasztházban laktak, adót nem fizettek, legtöbbjük koldulni járt; lényegében a faluközösség tartotta el őket. Az árvákról vagy az uradalom rendeletére gyámnak kinevezett parasztok, vagy maga az uraság gondoskodott. Az is előfordult, hogy csupán a közösség jóindulatára bízva tengődtek az egyedül maradt gyerekek.

26 Ha az elhalt szülő vagyonos volt, akkor a földesúr számára jövedelmezőnek látszott az árva fölötti gyámkodás. Ugyanis a kiskorú jószágát az uradalom leltárba vette, majd a vagyont a gyermekkel együtt rábízta valakire, többnyire rokonra, akinek személyében a földesúri majorság robotoló és adózó jobbágyhoz jutott. Ha pénze is volt a kiskorúnak, akkor a gyámot kötelezték, hogy azt helyezze el az árvapénztárban, a kamatot az árvának folyósították. Az árvapénztár hasonlóképpen működött, mint egy hitelintézet, és ezzel éppen a magyarországi tőkehiányon segítettek; a pénzt kölcsönadták építkezéshez, jószágvásárláshoz. A kölcsönzött pénzt azonban nem mindig tudták behajtani, és ez hosszú pereskedéshez, sokszor az árva megrövidítéséhez vezetett (SZABAD 1957. 173, DEGRÉ 1954. 5-141). Amint láttuk, a nemzetiségi hovatartozás sok szempontból meghatározó tényező volt a Duna-Dráva szög falusi lakosságának az életében, ezért felvetődik a kérdés, hogy mennyire választotta el egymástól a különböző nyelv és életmód az egyes embereket, valamint mennyire befolyásolta mindez az egymásközti kapcsolatukat. Az összeírások szerint az azonos népcsoportok egy tömbben, a másik nemzettől elkülönülten települtek le. A baranyabániak elmondják, hogy 1767 előtt a közösség kétfelé vágta a szántót, egyik részéből a németeknek, másik részéből a szerbeknek osztottak ki területet művelésre; ugyanitt két kocsma működött, egyikben a szerbek, másikban a németek mérték borukat.

27 A forrásokból úgy tűnik, hogy egymás mellett élésük zavartalan lehetett, összeütközésre egy esetben találtunk példát, de ez is csupán közvetve nevezhető nemzetiségi ellentétnek, mert valójában az eltérő gazdálkodási hagyomány okozott köztük problémát. 1767-ben a Majson élő németek úgy nyilatkoznak a felmérést végző biztosoknak, hogy „ők levágnák a sarjút is (a rétnek az első kaszálás után nőtt füvét), ha a rácok nem okoznának a réten és a legelőn károkat kaszálásukkal és legeltetésükkel, ugyanis nagy számban és minden rendszer nélkül nevelnek disznót haszonszerzés céljából."

28