Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

TANULMÁNYOK - ÓDOR IMRE: Baranyai inszurgensek a napóleoni háborúkban

Baranya vármegye az alábbi kontingenseket állította ki: 1797 1800 1805 1809 425 lovas 205 lovas 290 lovas 220 lovas 468 gyalogos 802 gyalogos Baranya a négy felkelés alkalmával 1140 lovast és 1270 gyalogost, összesen 2410 főt állított ki (ÓDOR 1989. 79.). (Ez az ország nemesi felkelőinek közel 2%-át (1,79) tette ki, amely egyúttal azt is jelentette, hogy a kis létszámú baranyai nemesség számarányát (0,7%) jóval felülmúlva teljesítette kötelezettségét.) A nemesi felkelés hadba hívására négy ízben, ám harci bevetésére mindössze 1809-ben került sor. Az 1797. és 1800. évi inszurrekciók már harckész állapotban voltak, a gyors békekötések azonban meghiúsították bevetésüket. Az 1805. évinek azonban, a kései hadba hívás miatt, még a szervezése sem fejeződött be. E három felkelés létszámát telekkatonaság kiállításával, toborzás útján, valamint önkéntesekkel biztosították. A felkelések során egyébként is, minden látszólagos önkéntesség ellenére, a megyék részéről kezdettől fogva tulajdonképpen nem is megajánlásról, hanem felülről jövő, eleve pontosan meghatározott létszám kivetésekről volt szó. E gyakorlat Baranyában is világosan kivehető, tükrözte egyúttal a hadszervezési forma válságát is, hiszen a nemesség saját „intézményében" már csak elvétve képviseltette magát. [Ez az érdektelenség és az ígéretek be nem tartása vezetett a pécsi inszurgens-zendüléshez 1798 januárjában (VÖRÖS 1954. 41-43.).] „ ... Ismét egy új, és... az Európai környülállásokra nézve valóban új évet értem melly Hazámra nézve sok viszontagságokat szülhet, ha azon nyughatatlan Nagy Vitéz, ki most az Ebro vizén keresztül tört, felénk fordíttandja éhes seregeit..." (HORVÁT 1967. 373.). Horvát Istvánnak, a pesti egyetem tudós professzorának 1809 január elsejei jóslatszerű naplójegyzete alig néhány hónapra rá beteljesedett. Napóleon csapatai magyar földre léptek, és a győri csatát követően közel fél évig megszállva tartották a Dunántúl északi részét. Az 1809. évi háborúban a korszak legkiválóbb Habsburg hadvezérének, Károly főhercegnek sem sikerült Napóleon nimbuszát megtépáznia. A támadó osztrák seregek alig egy hónap leforgása alatt mindenütt védekezésre kényszerültek, a fősereg pedig - kisebb vereségeit követően - Bécset feladva a Morvamezőre szorult. A fősereg kényszerű és viharos visszavonulása megpecsételte az itáliai hadszíntéren küzdő birodalmi csapatok sorsát is. A János főherceg vezette had reménytelen helyzetbe került, s megkezdte visszavonulását Magyarország irányába. E katasztrofális helyzetben - ismét - végszükségben hangzott el a magyar nemesi felkelés fegyverbe szólítása. „ ... A mostoha Történetek,