Baranya. Történelmi és honismereti évfeles folyóirat. 3. évfolyam (1990/1)

TANULMÁNYOK - TÓTH ISTVÁN: A római vallássosság emlékei Sopianaeból

Hermész-Thot-nak a jelvénye, a szárnyak által közrefogott madártoll lehetett. - Ha ez a következtetés helyes, akkor a pécsi szobrocska azt a nagy hellenisztikus istenséget ábrázolta, amelynek alakjában egyiptomi, görög és római vallásos képzetek keveredtek, s akinek tisztelete Pannoniában különleges népszerűségnek örvendett (WESSETZKY 1989. 52.). A római Mercurius csakúgy, mint hellenisztikus-egyiptomi megfelelője, jellegzetesen kétarcú istenség volt. Egyszerre szavatolta a földi világban való boldogulást, a meggazdagodás lehetőségét ígérve a hozzá folyamodónak (erre utal a kezében tartott pénzes zacskó), és a halál utáni végső nyugodalom biztonságát, az eltávozottak lelkének háborítatlanságát (KERÉNYI 1984.). A halál birodalmához fűződő kapcsolatában Hermész-Mercurius a nagy termékenységi istenek - Dionysos-Liber, ill. AphroditéVenus - köréhez tartozik, maga is nemző-szaporító isten, aki a hozzá folyamodó útját mindkét világban egyaránt egyengeti. A földi és túlvilági élet fölötti uralom összefonódása jelenik meg a Iulius Rufus oltárai között már már említett (RIU 971) Terra Mater kultuszában is. Ez az istennő legbenső lényegét (Földanya) tekintve volt a halottak világának úrnője (GESZTELYI 1981. 429 skk.). Már említett sopianaei oltára éppen ezért érdemel különleges figyelmet. Terra Mater ugyanis a római államvallásban csak másodlagos szerepet játszott, és semmilyen vonatkozásban sem volt hivatott arra, hogy Róma főistenének női párját helyettesítse. Ha Sopianaeban, a második század közepén (163-ban) mégis ebben a szerepben tűnik fel, akkor ezt sem valamiféle hadiesemény, sem a római birodalmi vallásgyakorlat valamilyen speciális összefüggése nem indokolhatta. (Másképp: GESZTELYI 1978. 53.) Az oltár állításának hátterében - mint már utaltunk rá - csak az őslakosság vallási képzeteinek római formák közötti megvalósulása állhatott. Pontosabban fogalmazva: Iuppiter és Terra Mater közös tisztelete itt egy kelta vallási előzményekre támaszkodó termékenységi istenpárnak szólt, egy olyan istenpárnak, amely (mint arra egy aquincumi oltár felirata - CIL III 10431 - is párhuzamot szolgáltat) egymás mellé helyezte, azonos rangúnak tekintette az emberi élet halál előtti és utáni szakaszainak legfontosabb védelmezőit. Ugyanehhez a körhöz kapcsolódik az antik vallásosságban mindenkor központi szerepet játszó sors-végzet-halál istennő, Nemesis kultusza is. Ennek az istennőnek az alakja sűrítette magába legkifejezőbben az ókori ember ítéletét az emberi élet értékéről: a küzdelemben kivívott siker csúcsáról is a halál megsemmisülésébe kell zuhanni mindenkinek. E szemlélet szerint a győzelem és a bukás azonos tőről fakad, s mindkettőt a kiszámíthatatlan Végzet osztogatja (BRELICH 1938. 107.). Kultuszának színhelye rendszerint az amphitheatrum, a dicsőséges, de halálos kimenetelű küzdelem (agón) színhelye. Nemesist tisztelni az antik ember számára annyit jelentett, mint elfogadni, hogy az élet olyan harc, amelyben győzni is lehet, de elbukni muszáj, s hogy e végső bukás elválaszthatatlan része az életnek.