Baranya. Történelmi és honismereti folyóirat. 1. évfolyam (1988/1-2)

Krónika - A honismereti mozgalom jelene Baranyában (MÁRFI Attila)

Másik megközelítésből nézve viszont a honismereti szakkörök működésénél más problémák is felvetődnek. Itt mindenekelőtt a különböző tárgyi-írásos emlékek gyűjtésére gondolok. Valamennyi szakkör feladatként (célkitűzésként) határozta meg a szűkebb haza megismerését s hagyományainak ápolását, megismertetését. Ennek gyakorlati megnyilvánulása a publikációkon, foglalkozásokon kívül a gyűjtemények létrehozása. Ez a leglátványosabb feladat, de tele buktatókkal, ugyanis nem elég a tárgyi rekvizitumok, írásos emlékek gyűjtése, ha az ezzel kapcsolatos alapvető tennivalókat nem végzik el. A legnagyobb gond, hogy a kialakított gyűjteményeket nem tudják hol tárolni. Zsúfolásig megtelt helyiségekbe kerül az anyag, amit e miatt sem lehet áttekinteni, rendszerezni. Pedig ez a legalapvetőbb minden létrehozott tárgyi gyűjteménynél. Minden gyűjtött anyagról pontos nyilvántartással, tárgyi, gyűjtésterület- és idő meghatározással kell rendelkezni. Persze az sem mindegy, hogy mit gyűjtenek, ami összefügghet szemléleti és életkori sajátosságokkal (kisiskolások) is. A nyilvántartások (leltár, ismertető, felsorolás stb.) elkészülése után sokszor újabb probléma nagyon értékes tárgyak állag megóvása, állapotának megőrzése, restaurálása. S e két fent említett feladatot már csak szakemberek segítségével lehet végrehajtani. De milyen lehetőség nyílhat ezek elvégzésére ott, ahol a gyűjtött anyagot sem lehet elhelyezni? Ezek az alapvető problémák szinte születése óta „kisérő jelenségei" a honismereti mozgalomnak. Azt hiszem nagyon fontos lenne (a helyiségproblémák megoldása mellett) a gyűjtőmunkák felülvizsgálata, a gyűjtött anyag szelektálása is. Fontos cél, hogy csak olyan tárgyi-írásos emlékek gyűjtését kezdeményezzék, amik valóban a honismeret, a szűkebb haza megismerésében segítenek. Nem elhanyagolandó kérdés a gyűjtés módszere sem s annak kivitelezése: Mikor, mit gyűjtenek és hogyan történik ennek lebonyolítása. Fontos kérdés, hogy mennyiben esetleges egy-egy ilyen „akció" és milyen mértékben előre tervszerűen elhatározott. A fent említettek hiánya esetén a tárgyi emlékek sorozata alapvető céljainak nem felel meg: Nem áttekinthető, nem rendszerezett, kiállítani, kutatni nem lehet. Ez esetben a gyűjtemény öncélúvá, hobbivá, passzív időtöltéssé válhat. Sajnos az így kialakított gyűjteményeknél még mindig burjánzik a káros, átöröklött mennyiségi szemlélet. A hangsúly korántsem a rekvizitumok értékére, általuk közvetíthető tárgyi-szellemi örökségre tevődik, hanem (esetenként) az egymásra halmozott tárgyak mennyiségére. A felmérés szerint 15 szakkörnek van valamilyen gyűjteménye. Általában néprajzi, régészeti és az életmóddal kapcsolatos tárgyi emlékekről van szó. Ezeken kívül 4 szakkör jelezte, hogy könyvtára, 5 pedig, hogy „irattára" is van. (Az „irattár" elnevezés a szakkör adminisztrációját jelenti.) De mindegyik szakkör rendelkezik munkanaplóval és éves munkatervvel. Az értékelt honismereti szakkörökben 342 tag munkálkodik. E létszámnak zöme (70%-a) kisiskolás korú s csak a fennmaradt 30 % a felnőttek aránya, ami azt bizonyítja, hogy a mozgalom mindenekelőtt az általános iskola diákjaira korlátozódik. Ez nem lenne baj, de itt is merültek fel problémák: a 8. osztály befejeztével a diákok már nem térnek vissza a szakkörbe, ezáltal is csökken a felnőttek aránya, nem is beszélve (mivel általános iskolásokról van szó), a mozgalom iskolai, kötelező jellegéről. A még aktív felnőtteknél gondot okoz a sokirányú elfoglaltság és nem utolsósorban a „nagy öregek" fokozatos távol maradása a honismereti munkától. Felvetődik a kérdés: Kik öröklik a stafétabotot, lesznek-e a mozgalomnak újra „fanatikus szekértolói"? A válasz (ha lenne) nem lehet reményt keltő, főleg napjaink ellentmondásos társadalmi-gazdasági fejlődése idején. (Ami gyökerekig hathat, pontosabban az „alulról építkezés" gyökereihez.)