Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

MUNKÁSMOZGALOM A HARMINCAS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN

megadásával azért nem tud egyetérteni, mert az nem „ . . . gazdasági érdekek szolgálatában áll, hanem elsősorban a politikai érdekeket szolgálja . . ."

42 A minimális munkabéreket vállalatonkénti tárgyalásokon kell kialakítani. A munkabérek teljes rendezésének kérdése nem tartozik hatáskörébe, az a Munkaügyi Minisztérium által szervezett bizottságok feladata és hatásköre. Ez a válasz teljesen egybeesett az iparügyi miniszternek azzal a nyilatkozatával, amit közvetlenül a szeptemberi nagy építőmunkás demonstráció után tett. A szezonmunkáknál éppen a munkásság érdeke miatt nem tartja célszerűnek a 8 órai munkaidőt, mert ezzel a munkásság keresete csökkenne, annál is inkább, mert a rendelkezésére álló adatokból arról győződött meg, hogy az építőiparban nincs olyan munkanélküliség, ami a munkaidő szabályozását indokolná. A sztrájk nem a munkásság érdeke, ezt a MÉMOSZ mesterségesen rendezte, amit az is bizonyít, hogy több községből kapott azonos szövegű táviratot, amelyben a 48 órás munkahét bevezetését kérték, így tehát nem tekintheti ezt a sztrájkot a munkásság akaratmegnyilvánulásának. Végül leszögezte, hogy a kormány a szociális problémák megoldását a legkomolyabban óhajtja, de ilyen demonstratív sztrájkok egyáltalán nem szolgálják a munkásság valódi érdekeit.

43 Az általános drágulás egyre nyomasztóbb hatására egymás után indultak meg a bérmozgalmak Pécsett. Különösen súlyosan érintette és váratlanul érte a kiskeresetből élőket a kenyér és a liszt árának július elején történő emelése. Az építőmunkások sztrájkjának hatására július 6-án bérmozgalmat indítottak a vas- és fémipari munkások. A Zrínyi utcai munkásotthonban tartott munkásgyűlésen határozatot fogadtak el egy memorandumról. A napról napra fokozódó drágaságra hivatkozva, emlékeztették a munkaadókat arra a korábbi megállapodásra, amely szerint a megélhetési viszonyok romlása esetén emelik a béreket. Az alacsonyabb bérkategóriák részére 30, a magasabb kategóriák részére 20%-os emelést kértek, s ezen felül a túlórapótlékoknak 25%-ban való megállapítását. A bérharc augusztus közepén eredményesen fejeződött be. Július 27-én a téglagyári munkások kértek 20%-os béremelést a március 14-én 10%-kal felemelt béreikre. A béremelés ügyében hetekig nem történt semmi, augusztus 13-án tárgyalásra került sor a munkások és a munkaadók között, ami azonban nem vezetett eredményre. Másnap Tolnai József vezetésével küldöttség kereste fel az elsőfokú iparhatóság vezetőjét, hogy a béremelés ügyében kezdje meg az egyeztető tárgyalásokat, amelyek azonban eredménytelenek maradtak. A téglagyári munkások bérkövetelése 1938 januárjában jelentkezett ismét, amikor 30%-os emelést kértek. A tárgyalások rendkívül hosszú ideig elhúzódtak, olyannyira, hogy időközben országosan megtörtént a legkisebb munkabér megállapítása a téglaiparban. Ez rendkívül kellemetlenül érintette a pécsi munkásokat, mert 20%-kal alacsonyabban állapították meg a béreket, mint ami Pécsett érvényben volt, holott a munkások ettől a bérmegállapítástól remélték a hosszan elnyúló bérprobléma megoldását. A Munkásotthonban tartott június 21-i gyűlésükön többségi szavazattal úgy határoztak, hogy függetlenül az új minimális bérmegállapítástól, továbbra is ragaszkodnak korábbi kérésükhöz,

44 s ennek nyomatékául másnap nem veszik fel a munkát. A 250 munkás sztrájkja végül eredményhez vezetett. Két nap múlva az egyeztető tárgyalásokon, amelyen részt vett az Iparügyi Minisztérium képviselője is, a hat érdekelt pécsi téglagyáros megegyezett a munkások képviselőivel, hogy a kézivető és