Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 2. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

MUNKÁSMOZGALOM A HARMINCAS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN

kabért megállapító bizottságok a vidéki kőműves- és ácsipar részére 1936 májusában hoztak határozatot, amit az Iparügyi Minisztérium augusztus elején hagyott jóvá.

:il A pécsi építőmunkásság elért eredményei összevetve a budapesti és országos helyzettel, igen jelentősnek mondhatók mind a minimális munkabér, mind a munkaidő megállapításának vonatkozásában. A papíron rögzített vívmányok megvalósítása, megtartása azonban állandó küzdelmet kívánt, amelynek konkrét eredményei rendkívül változóak voltak. 1936 augusztusban Mohácson mintegy 150 építőipari munkás sztrájkba lépett. A rendőrkapitány jelentése szerint karhatalom beavatkozására nem került sor, mert a munkabeszüntetés békés jellegűnek ígérkezett. Azonnal megkezdődtek az egyeztető tárgyalások, ahol a munkásság azzal az igénnyel lépett fel, hogy miután az iparügyi miniszter megállapította a legkisebb munkabéreket az építőipar területére, s ezeket a környező városokban a munkaadók elfogadták, sőt már fizetik is, ennek megfelelő minimális munkabért állapítsanak meg Mohácson is. A munkaadók véleménye az volt, hogy a pécsi iparkamara által megállapított munkabéreket az iparügyi miniszter még nem hagyta jóvá, ezért ők nem hajlandók ennek megfelelően fizetni. A tárgyalások végül úgy vezettek megegyezéshez, hogy a munkások a régi bérek mellett felvették a munkát, azzal, hogy augusztus 17-e után az iparügyi miniszter által megállapított minimális bért megkapják. A 48 órás munkahétről és a minimális munkabérek megállapításáról szóló rendeletet az országgyűlés ,,3-as bizottsága" 1935. június 26-án fogadta el. A rendelet csak elvileg intézkedett a kérdésekben, amit már címében is jól kifejezett: „A munkaidőnek és a legkisebb munkabéreknek egyes iparágakban való megállapítására átmeneti hatállyal szóló felhatalmazás." 1936 márciusában került sor a MÉMOSZ pécsi csoportjának tisztújító közgyűlésére. Ezen Szegedi József ügyvezető ismét élesen bírálta a tagságot nemtörődömsége miatt, aminek változatlanul az a következménye, hogy a kollektív szerződést a munkaadók kijátszák a munkások rovására. A lezajlott bérmozgalmakat értékelve kifejtette, hogy azokban nem voltak hajlandók együttműködni a keresztényszocialistákkal, akik erre olyan kollektív szerződést szerkesztettek, amiben nagyobb órabéreket követeltek. Az építőmunkások azonban ennek ellenére sem csatlakoztak nagyobb számban a keresztény mozgalomhoz, sőt az elmúlt időszakban a szociáldemokrata szakcsoport létszáma szaporodott 188 fővel. A keresztényszocialistákkal szembeni jelentős fölényüket mutatta, hogy amikor a legkisebb munkabért megállapító bizottságba való képviseletről szavaztak az ipartestületben, a szociáldemokraták 6 rendes és 4 póttagságot nyertek, míg a keresztényszocialisták 1 rendes és 1 póttagságot. A legkisebb munkabér megállapításáról az a vélemény alakult ki, hogy annak meghatározása szükséges, mert a vidék rendkívül bizonytalan, s lehetetlenül alacsony munkabérrel dolgozik. Tolnai az építőmunkás szervezkedés fontosságára hívta fel a figyelmet. A vezetőség azért nem tud eredményt elérni, mert hallatlanul nagy a mozgás. Az év első fele azzal telik el, hogy megfelelő létszámú tagságot szervezzenek be. Ez a helyzet nagymértékben nehezíti azt, hogy már a kora tavaszi időszakban hatékonyan tudjanak fellépni, mert nem áll mögöttük elegendő létszámú szervezett erő.'*

2 A közgyűlés határozata megállapította, hogy az építőmunkásság