Szita László (szerk.): A baranyai - pécsi munkásmozgalom története 1. - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1985)

A MUNKÁSMOZGALOM A MONOPOLKAPITALIZMUS IDŐSZAKÁBAN 1900—1914

tikában a fontos célokat az új hatalmi szituációban gyorsan meg lehet majd valósítani. Igy a militarizálást, a hadseregfejlesztő törekvéseket. Tisza munkapártjának nyomasztó többsége ellenére az ellenzéki Justh-pártnak volt annyi ereje hogy az általános választójog követelésével, az önálló magyar vámterület újbóli felvetésével fellépve, obstrukció módszereit alkalmazva, a kormány törvényjavaslatait a hadsereg kérdésében kétségessé tegye. A parlamentben és azon kívül a politikai küzdelem tehát két törekvés körül forgott. A bécsi nyomásra katonai létszám felemelését és az ennek megfelelő költségvetés emelését kívánta a kormányzat kierőszakolni, mert a háborús előkészületekben nem akart lemaradni a német-osztrák-magyar blokkal szemben álló hatalmi csoportosulástól. A Justh-párt viszont csak az általános választójog alapján összeülő parlamentet hirdette illetékesnek az ország életét meghatározó kérdések eldöntésében. Síkraszállt ezért a választójog törvénybe iktatásáért. A Szociáldemokrata Párt szempontjából - amely az általános választójogért folyó küzdelmet továbbra is a legelső politikai feladatnak tartotta - az új helyzetben, a polgári párti szövetség fő kérdésévé vált és az 1911. évi országos kongresszuson került megvitatásra. Garami Ernő „a kormány, a politikai pártok és a választói jog" címen megtartott referátumában a Justh-párt támogatását jelölte meg fő feladatul. Az ellenzéki vélemények ellenére - amelyhez csatlakozott a pécsi pártszervezet is Hajdú Gyula felszólalásával - a párt Garami koncepciója alapján haladt előre. Hajdú lényegében egyetértett Garami referátumával, de hiányolta, hogy a párt a küzdelmet nem forradalmi tömegharccal kapcsolta össze. Ezért határozati javaslatot nyújtott be, amely a következőképpen fogalmazta meg a választójogi harc koncepcióját: ,, . . . A pártértekezlet fenntartja a választói jog kivívása érdekében az általános sztrájkra vonatkozó határozatát; utasítja a pártvezetőséget, tegye meg az előkészületeket az utcák forradalminak megszervezésére, hogy az utcák mozgósításával, azonos célú parlamenti pártok támogatásával, kikényszerítsük az általános választói jog megvalósítását és a militarista terhek további emelésének megtagadását . . ."

218 E javaslatra mindössze heten szavaztak a kongresszuson. Természetesen nem Hajdú, hanem a pártvezetőség készítette el ezt a határozati szöveget még az 1910. március 2-i pártvezetőségi ülésen, ahol a gondolatot Frank Béla vetette fel, a népgyűlések lanyhulását bírálva. ö a következőket fogalmazta meg: „ ... az örökös népgyűlésezéstől csömört kap a munkásság, mert a csődbe jutott választójogi harcban semmilyen új szempontok és módszerek nincsenek a pártvezetőség kezében. Az, hogy Kunfi elvtárs vagy Hajdú elvtárs beszél róla, csupán a hallgatók számára más-más élmény, de a dolgok annyira ismertek, hogy az elvtársak közül sokan nem jelennek meg. Meg kellene változtatni a párt harci modorát és ahogy tettük évekkel ezelőtt, menjünk ki az utcára és mutassuk meg, hogy harcolni is tudunk érte és nem csak papolni . . ."^

li> A pécsi pártvezetőség felismerte, hogy a munkapárti kormány hatalomra jutásával a választójogi harc döntő szakaszába érkezett és világosan látta, a katonai létszám emelése, a kiadások feletti harc, a háborús készülődés szerves része, amely óriási veszéllyel jár a népekre és ezen belül a munkásosztályra. Mind a párt helyi lapja, mind az 1910-ben rendezett népgyűlések, lényegében helyesen ítélték meg az új helyzetben a döntő tényezőket és megkísérelték a politikai felvilágosító munkát