Bándi Gábor (szerk.): Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1979)

BARANYA MEGYE AZ ŐSKORBAN Bándi Gábor—F. Petres Éva—Maráz Borbála - Középső bronzkor

rozott korkülönbséget mutattak a karakterisztikus dél-, és észak-dunántúli mészbetétes csoport leletanyagával, összképével szemben. A Kisalföldtől kezdődően, elsősorban a Marcal mentén a Balaton felvidékéig, illetve tovább DK-felé a Zala, a Kapos-Koppány és Sió folyók völgyeiben egészen a Dél-Dunántúl Duna-Dráva menti síkjáig figyelhető meg az a leletanyag, amely a kultúra korai fázisát képviseli. Az elterjedési körzet, természetesen ma még inkább irányaiban, mint teljes kiterjedésében meghatározható. Az már ma is perdöntőnek látszik, hogy a későbbi észak-, és dél-dunántúli csoport területi elkülönülésétől függetlenül, a korai lelőhelyek inkább a kialakulási folyamat történeti eseményeinek megfelelően, a földrajzilag természetes mozgást és nem kész állapotot tükröznek. A korai fázis lelőhelyei között ÉNy-DK-i irányban, főleg rövidebb életű települések a leggyakoribbak. A relatíve legsűrűbben lakott Balaton-felvidéken a tartósabb megtelepülés nyomai mellett, a temetkezési helyek is előkerültek. A Dél-Dunántúlon elsősorban településeket ismerünk. A korai fázis legfontosabb lelőhelyei: Veszprém, Balatongyörök-Becehegy, Esztergály-Alsóbárándpuszta, Háromfa, Fonyód, Szentlőrinc, Regöly-Fűzfás. Települési viszonyok, települési kép A mészbetétes edények népe korai fázisának lelőhelyeit áttekintve úgy látszik, hogy a települések általában kisméretűek voltak és a földrajzi elhelyezkedés tekintetében pedig meglehetősen változatosak. A lakóhelyek kiválasztásánál természetesen védettségre nem törekedtek. Előfordul település az alacsonyabb vízparti dombokon és a magasabb fekvésű helyeken egyaránt. A korai fázis települései, - eltérően a fiatalabb észak-, illetve dél-dunántúli csoport lelőhelyeitől, - gyakran ugyanoda épültek, mint a megelőző korabronzkori Somogyvár-Vinkovci kultúra falvai. Ennek genetikai öszszefüggéseire később még visszatérünk. A települések belső képét a balatongyöröki, háromfai, regölyi és szentlőrinci ásatások adataiból ismerjük, sajnos mindegyik esetben csak egy-egy jelenségre, vagy teleprészletre vonatkozóan. A regölyi ásatás kivételével, ahol csupán néhány kisebb gödör került feltárásra, úgy látszik, hogy a mészbetétes kerámia népének korai fázisában a nagyméretű gödrös lakóház típus volt a legjellemzőbb forma. A balatongyöröki háznak tízméternél hosszabb része ismert, míg a szélesség átlagosan 4 méter lehetett. A Szentlőrincen feltárt ház földbeásott része téglalap alakú volt, középen kisebb befűződés osztotta két részre. Az ÉK-i sarokban egy keskeny folyosószerű le;árat vezetett a házba. A 6x4 méteres épület felmenő szerkezetét a gödör körvonala mentén fonott szerkezetű, kétoldalt vastagon tapasztott, alacsony fal tartotta. A tető, az alacsony és tömzsi falkoronán, egyenes áthidalással feküdt. Háromfán, - bár csak metszettel rendelkezünk, - ugyancsak egy közel tízméteres hosszúságú, padkákkal tagolt gödörház állhatott a telep területén. A telepek a Dél-Dunántúlon, eddigi is-