Bándi Gábor (szerk.): Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1979)

BARANYA MEGYE AZ ŐSKORBAN Bándi Gábor—F. Petres Éva—Maráz Borbála - Korai vaskor

rülvett földvárat ekkor írták le először és korát „réz- vagy vaskori"-nak határozták meg. Később az itt előkerült szórványos leletek alapján többször említették a lelőhelyet, vázlatos térképet is közöltek a földvárról és a mellette levő Halomsírmezőről, melyet általában a koravaskori Hallstatti kultúrához és az illyr néphez kötöttek. Régészeti feltárások hí'án azonban semmi megbízható adat sem állt rendelkezésre a lelőhely korára és történeti szerepére vonatkozóan. Az első régészeti feltárást a Jakab-hegyen 1947-48-ban Török Gyula végezte, melynek eredményeiről az Archeológiai Értesítő lapjain számolt be. Az itteni halomsírok közül kilencet tárt fel, amelynek leletanyaga - további kutatások híján - ma is igen fontos a Kárpát-medence korai vaskorának kutatásában; elsősorban a tumulus-temetkezésekben előkerült lószerszámokat és a bronzmarkolatos vastőrt idézik gyakran a szakirodalomban. A Mecsek-vidéki Intéző Bizottság, a Pécs m. Város Idegenforgalmi Hivatala a Mecseki Ércbánya Vállalat és a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság anyagi támogatásával 1976-ban vált lehetővé a régészeti feltárások folytatása a Jakab-hegyen. Azóta további 23 halomsír feltárását, valamint a lelőhely teljes felmérését és topográfiai vizsgálatát végeztük el. A Halomsiros temetkezések feltárása közben derült ki az, hogy a Jakabhegy régészeti leletei nemcsak a korai vaskor kutatása szempontjából fontosak, hanem a megelőző időszak, a későbronzkor idejére vonatkozóan is szolgáltatnak adatokat. A halomsírok és a sánc földjében nagy számban előforduló bronzhulladék és cserepek arról tanúskodnak, hogy a hegy első lakói nem az erdőben ma is látható földvár építői voltak, hanem egy őket 150-200 évvel megelőző másik, a későbronzkorban (i. e. 1000 körül) élő nép, amelynek nevét nem ismerjük, s akiket a régészet - jellegzetes temetkezései szokásukról - az Urnamezős kultúra népének nevez. Magaslati telepük a Jakab-hegy fennsíkján, nagykiterjedésű területen feküdt és erődítése nem volt. E település elpusztulása után, valamikor az i. e. 8 században, tehát már a korai vaskor idején egy másik nép építette a hatalmas sáncokat, nyilvánvalóan védelmi célból. A terület sajátosságait vizsgálva igen könnyen érthető, miért a Jakabhegyen építette fel a Dél-Dunántúl koravaskori népe ezt a földvárat, legnagyobb központi települését. A nagyobbrészt perm-kori vöröshomokkőből álló és északnyugat-délkeleti irányban hosszan elnyúló Jakab-hegy minden oldalról meredek lejtőkkel csatlakozik a Nyugati-Mecsek mély völgyeihez, sőt a déli és a délnyugati oldalon szakadékos sziklafalak teszik szinte megközelíthetetlenné. A magas, kiváló stratégiai helyzetű lapos hegytető rendkívül alkalmas lehetett erődített település építésére. A sánc különböző pontjairól dél és délkelet felé messzi áttekinthető a vidék. Belátható a Bakonya - Kővágótöttös - Kővágószőlős - Cserkút falvak vonalán a Dráva felé húzódó síkság, a siklósi dombsoron épült falvak és a Szársomlyó-hegy, Pécs nagy része, sőt Komló és a Zengő is a Keleti-Mecsekben. Ilymódon a Jakab-hegy szinte uralja az egész Délkelet-Dunántúlt. A földvár a hegytető központi, legmagasabbra emelkedő részén épült és hatalmas, kőből és földből készült sáncok övezik. Maga a vár két részből