Lovász György (szerk.): Baranya megye természeti földrajza - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1977)

V. TALAJFÖLDRAJZ

talajszárító hatása a szélnek kitett lejtőkön, a domb- és hegytetőkön, különösen azokban az időszakokban (tavasz, ősz), amikor a növényzet nem tompítja ezt a hatást. A napsugárzás erőssége (energiájának mennyisége) és időtartama a talajok hőgazdálkodásának egyik fő irányítója, de a talajban és a talajon élő fotoszintézist végző növényzet szervesanyag termelésén keresztül a humusz utánpótlás nagyságának is egyik szabályozója. Térbeli elosztását, amint már említettük, nagymértékben befolyásolják a domborzat lejtésviszonyai, amelyek meghatározzák a mindenkori napsugárzás beesési szögét, vagyis a felszínre jutó energia mennyiséget és időtartamát is. Érvényesülését a talaj, ill. a felszín minősége, színe is befolyásolja azáltal, hogy az érkező sugárzási energiából más-más mennyiséget képesek befogadni, elnyelni a különböző minőségű és színű talajok. A nedves, jó víztározó (agyag) talaj csak erősebb sugárzás hatására melegszik fel, mint egy ugyanolyan, száraz, rossz víztározó (homok), mert a víz elpárologtatásához is hőenergiára van szükség, ezért ezeket ,,hideg", amazokat pedig ,,heves" talajoknak is szokás nevezni. A sötétebb színű talajok ugyanolyan sugárzási és nedvességi viszonyok mellett jobban felmelegszenek mint a világosabb színűek, mert több energiát képesek elnyelni, míg emezek többet vernek vissza. E hőgazdálkodási hatásoknak igen nagy jelentősége van a talajokban lejátszódó fizikai, kémiai és biológiai proceszszusokon kívül e folyamatok intenzitása szempontjából is. A levegő hőmérséklete és a besugárzás közti szoros kapcsolat kézenfekvő, ugyanúgy mint a levegő és a talaj hőmérsékletének összefüggése is. Az évi középhőmérséklet és a talajviszonyok közötti kapcsolat igen laza, de az évi középhőmérséklet izoterma vonalai is jól kirajzolják a hűvösebb hegy-és dombvidéki és melegebb síksági területeket. A talajviszonyokat viszont jobban tükrözi a hőmérsékleti kontinentalitás (évi ingás) értéke, mert a kevésbé kontinentális jellegű (hegy- és dombvidéki) területeken főként erdőségi, míg az erősebben kontinentális (síksági, alacsonyabb dombvidéki) területeken csernozjom talajokat találunk. A természetes erdeiés mezőségi vegetáció elterjedését pedig a tenyészidőszaki (április—szeptember) középhőmérséklet jelzi, mert a 17 C°-nál melegebb területeken a füves, míg az ennél hűvösebbeken a fás vegetáció tenyészik elsősorban és ennek megfelelő talajtípusok jönnek létre a területen. Az alacsonyabb hőmérséklet hatására bekövetkező talajfagy időtartama és mélysége szintén fontos tényező a talajok fizikai, kémiai és biológiai folyamatainak irányításában. A légnedvesség (páratartalom) és a talajképződés közt még erősebb az összefüggés, mert az 50%-os relatív légnedvességet jelentő határvonal szinte tökéletesen megegyezik a csernozjom területek határában is. Ugyanis a levegő relatív nedvességtartalma a talaj és a növényzet vízleadását szabályozza (nedvesebb levegő esetén kisebb a párolgás), vagyis a vízháztartási mérleg egyik „kiadás" rovatát képezi. Az 50%-os relatív légnedvességnél szárazabb levegőjű területeken csak a füves, pusztai vegetáció marad életben, a fák nagyrésze már nem tűri ezt a szárazságot és összefüggő, természetes erdők nem jönnek létre az ilyen helyeken (kivéve az ártereket, ahol a bőséges talajnedvesség biztosítja az erdő számára is a kellő nedvességet). A csapadék a talajok vízháztartásának egyik „bevételi" oldalát képezi, ezért szintén döntő fontosságú tényező. A páratartalom és a csapadék összevetéséből állapíthatjuk meg a leghelyesebben a talajokra ható klimatikus eredetű vízháztartási tényezőket, ezek alapján meghatározhatjuk az egyes területek vízfölösleg, illetve vízhiány nagyságát, ami a talajfejlődés szempontjából az egyik leglényegesebb ható-tényező.