Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

mezorégióktól. Geomorfológiai adataink — a domblábi félsíkok — igazolják azt, hogy a Völgység árkos süllyedése akkor még nem létezett. Ezen a területen ugyanis az említett formáknak négytagú rendszere szépen kimutatható. Hasonló felszínfejló'dési kép rajzolódik ki a Zselic területén. Ez a terület rendkívül gyengén emelkedett meg. A táj a geomorfológiai adatok szerint denudált síksági képet mutatott, amelyből csak elszigetelt foltok emelkedtek alig 40—50 m relatív magasságra. Ezek a kicsiny kiemelkedések területileg nagyjában azonosak a mai 300 m tszf magassági vonalakkal. Ilyen kicsiny domborulat volt a Zselic területén a Hollókő- és a Mecsek délkeleti előterében a Geresdi-tönk. Ezeket a szigetszerű felszíneket ugyanis mindenütt öv-szerűen veszik körbe a nagykiterjedésű és a terepen szembetűnő, ma 270—280 m tszf magasságban fekvő hegyláblépcsők. (8.,9., 10. kép). Ezeket, mivel laza agyagból épültek, és a dombsági területek jellemzői, helyesebb domblábi lépcsőknek neveznünk (LOVÁSZ GY. 1970). A valachiai mozgások okozta lassú emelkedés érdekes módon a Villányi-hegység területére nem terjedt ki. A hegység pleisztocén kori hegyláblépcsői számából — öszszevetve azokat a jelentősebb emelkedési periódusokkal - ez következtethető (42. ábra 11. 12. kép). A Délbaranyai-dombságon egyik alapvető különbségnek tartjuk a KülsőSomogyban és a Tolnai-dombság területén megismert és feltehetően regionálisan elterjedt vörösagyagtakaró hiányát. Ebben a térségben a rendszerint homok formájában képviselt felső-pannon felett csak a Mecsek hegység nyugati részének déli előterében lehet igen kicsiny kiterjedésű hordalékkúpokat kimutatni. A legfőképpen durva görgetekből álló képződmény, mint már említettük, a legfelső pliocén rövid folyóvízhálózatának az ópleisztocénban való továbbélését jelzi (50. ábra). Ezek a vízfolyások az ópleisztocénban is nyilvánvalóan déli irányba haladtak, de ennek rétegtani nyomát ez ideig nem ismerjük. Feltűnő a vörösagyag regionális hiánya. Ebből arra következtethetünk, hogy a terület ekkor erősebben délre lejtő hegylábfelszín lehetett, ahol az általános denudáció is nagyobb volt mint Külső-Somogy és Tolna területén. Ezenkívül — utalva az akkori hegységi domborzat jellegére jogosult annak feltételezése, hogy a területen a folyóvízi areális lepusztulás volt a jellemző, és ez megakadályozta a vörösagyag képződését. Ugyanez az állapot vonatkozik a Zselic területére is. Jelentős változások voltak Délkelet-Dunántúl keleti határterületén is. Most, az ópleisztocénban kezdődött meg a terület éles K-i morfológiai határának bonyolult kialakulási folyamata. Ebben szintén az É—D-i töréseknek volt jelentós szerepe. Dunaföldvár, Solt, Foktő térségében nem dunai eredetű, és az Ős-Sárvíz dunántúli anyagánál mélyebben fekvő finomszemű kavicsréteg jelzi, hogy az ópleisztocén második felében jelentős süllyedés játszódott le a mai Duna vonalán. (ERDÉLYI M. 1955). Ennek következtében tért el az Ős-Sárvíz és a tőle ÉK-re települő kisebb vízfolyások hordalékkúpjainak DK-i, finom kavicsos felépítésű része. Hasonló süllyedő mozgás mutatható ki Bajától D-re is, ahol a kavicsok szintén nem dunai eredetűek. (ERDÉLYI M. 1955.) valószínűsítette, és MOLNÁR B. (1961, 1965.) kőzettani vizsgálatokkal igazolta, hogy a vízfolyások a Mecsek, illetve a Geresditönk területéről érkeztek a süllyedő medencébe. Összegezve Délkelet-Dunántúl ópleisztocénkori felszínfejlődési állapotát, megállapítható, hogy a felsőpliocénhez képest nem voltak alapvető változások. A kis-