Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

Rétegtani bizonyítékok alapján tény, hogy a Délkelet-Dunántúl nyugati részén már a miocén óta létező hatalmas medence most is megtalálható. Az általános emelkedés itt is kimutatható, de mértéke kisebb volt, mint a keleti környezetében. Ezért a mai Rinya-lapályban különböző vastagságban található meg a folyóvízi akkumulációs termék. A felső-pliocénra a pannon tenger beltóvá alakulása a jellemző, amely természetszerűen a süllyedő medencékben, illetve árkokban maradt meg legtovább. Ilyen süllyedő terület a Dráva-árok. Ezzel magyarázható, hogy amíg szintén süllyedékjellegű északi peremén nagyarányú folyóvízi felhalmozódás volt, addig itt csendesvizű tavi állapotban legfőképpen agyagok képződtek (SÜMEGHY J. 1951). Lényegében hasonló felszínfejlődési folyamat zajlott le Délkelet-Dunántúl keleti szomszédságában, a Duna—Tisza közén, illetve a Dél-Alföldön. Az itteni medence központjaként a mai Szeged térsége jelölhető, ahol a felső-pliocént tarka agyagok képviselik, jelezvén a tavi állapotot (SZÉLES M. 1968). E valószínű medence-központtól nyugat felé a réteg vastagsága fokozatosan vékonyodik és homokosodik, jelezvén a folyóvízi akkumuláció fokozatos térhódítását. így tehát végeredményben megállapítható, hogy a felső-pliocénben Délkelet-Dunántúl a nyugati, déli és keleti alacsonyabb környezetéből kissé kiemelkedő területként értelmezhető. Ez az állapot kezdetben fél sziget-jellegű volt, majd a lassú emerzió kapcsán egyre kisebb területre szoruló beltórendszer miatt ez a helyzet megszűnt. A kiemelkedés ekkor még nem volt tetemes és így az általános denudáció sem volt hatékony. A terület általános déli lejtésű volt. Erre az időszakra tehető a folyóvízi tevékenységnek a megindulása. Rétegtani módszerrel Délkelet-Dunántúl területén két különböző típusú vízrendszer és eredményeként keletkezett rétegek mutathatók ki. Az egyik az ún. helyi vízrendszer, amely minden bizonnyal Mecsek-központtal sugaras kifejlődésű volt. A pliocén végén, illetve a pleisztocén elején ugyanis a Mecsek volt az egyetlen számottevő felszíni domborulat. A hegység már ekkor a mai csapásirányú volt, így nyilvánvalóan a legtöbb vízfolyás a Dráva-árok és a Kapos-völgy felé tartott. A hegység kicsiny területű volt, így a vízfolyások hossz-szelvényének csak a legfelső szakasza volt nagyesésű. Amint a vizek elhagyták a hegységet, azonnal megkezdődött hordalékuk lerakása, amely amúgy sem lehetett sok — vizükkel együtt — hiszen vízgyűjtőjük is kicsiny volt. Ennek a pliocénvégi-pleisztocén-eleji folyamatnak kétségtelen bizonyítékát a Mecsek-hegység nyugati részének déli előterében látjuk, ahol a felsőpannon homokra hegységi eredetű durva görgeteg települ. Ez a réteg dél felé 8—10 km távolságon belül kiékelődik (40 ábra). Faunisztikai bizonyítékok szerint ez a vízfolyás a legfelső pannonból öröklődött át (KLEB B. 1968). Ugyanezt a folyamatot teljes joggal feltételezhetjük a hegység összes nagyobb dél felé nyíló völgyében is. Csak példaként említjük a Középső-Mecseki árok déli előterében fekvő ún. Pécsbányai öblözet déli peremén hasonló rétegtatni helyzetben található görgetegeket, amelyek alig 5—6 km távolságig nyomozhatok dél felé. Ezek a vízfolyások — amelyek lényegében a legfelső pannonban keletkeztek és a mai napig élnek — hathatósan részt vettek a hegység déli előterében levő hegylábfelszín kiképzésében. A legfelső-pannon szárazulattá válással ugyanis a földtörténet folyamán már többször, Dráva-süllyedékbe torkolltak. A Délbaranyai-dombságon, ahol természetszerűen végig kellett folyniuk — eddigi ismereteink szerint semmi rétegtani nyomuk nincs