Lovász György - Wein György: Délkelet-Dunántúl geológiája és felszínfejlődése - Baranya monográfiai sorozat (Pécs, 1974)

II. Fejezet DÉLKELET-DUNÁNTÚL FELSZÍNFEJLŐDÉSE (Lovász György)

tovább délkelet felé nagy egységes tömb nyomozható a Villányi-hegység előteréig (KASSAI M. 1971, 1973). A Mecsektől északra (Szálainak) egyelőre csak egy-két fúrás tárta fel ezt a réteget, de feltehető, hogy itt is összefüggő formájában húzódik Mekényes—Kaposfőig a Mecsek északi előreterében. Ez a kőzet a legkülönbözőbb mélységben fekszik és ezért nem sikerül minden fúrással elérni. Ma végeredményben a vizsgált területen három önálló egységben ismert. Az egyik az említett ÉNy—DK-i csapású elterjedés, a másik a már kezdettől fogva ismert ÉK —DNy-i csapású Geresdi-tönk, a harmadik a fúrásoktól legjobban feltárt Kaposfő —Mekényes —Szálainak irányában húzódó hát. Ez a hát a Szekszárdi-dombvidék alatt is megtalálható a megfelelő mélységű mélyfúrásokban (ÁDÁM L. 1969). A karbon első részére valószínűleg egyrészt a plutonikus vulkánosság a jellemző, amely a fedő rétegek alatt játszódott le. Az így végbement kiemelkedés kapcsán másrészt nagyarányú denudációt feltételeztünk, amelynek azonban pillanatnyilag nincs direkt bizonyítéka. Indirekt adatainkat a Mecsek északi előteréből (Szalatnak) ismerjük, ahol 300 m vastag szilur mészkő, agyagkő és konglomerátum (BALOGH K. 1966) igazolja a karbonnál idősebb és vastag rétegek jelenlétét, amelyeknek alsókarbonkori pusztulását feltételezzük. Az alsókarbon általános lepusztulást különben éppen a réteghiány igazolja. Délkelet-Dunántúl É-i része gránit intruziója intenzív pusztulását a réteg szilurjában található gránit igazolja (SZÉNÁSI GY. 1964). A felsőkarbonban — jelenlegi kőzettani ismereteink szerint — Délkelet-Dunántúl déli része gyenge reliefenergiájú lehetett. Mindenütt lapos, tengerparti területen képződött szürke agyagból, illetve agyagpala és homokkő mutatható ki. A legújabb mélyfúrások 1200 m vastagságra becsülhető réteget tártak fel (KASSAI M. 1971), amiből arra következtethetünk, hogy ez a képződmény regionális elterjedésű volt a hozzátartozó domborzati, illetve ősföldrajzi viszonyokkal együtt. Mint már említettük, a felső-karbon rétegek meglehetősen nagy vastagságúak. Ebből valószínűsítjük a felsőkarbon hosszantartó epirogenetikus süllyedést DélkeletDunántúl északi részén, egyes pasztákat (Igal, Buzsák) a karbon tenger elöntötte. A felső-karbon erősen földpátos homokköve egyben azt is igazolja, hogy a fiatalabb gránit is a felszínre került, és már ez is gyenge pusztulásnak indult. Vannak adataink (Téseny-2. sz. fúrás), amelyek felső-karbon lepusztulási anyagok és kristályos pala, illetve gránit felszínről származnak. Délkelet-Dunántúl északi részén (Igal, Buzsák) tengeri elöntés volt a karbon időszakban. Ezt a dolomit és mészkő rétegek jelzik (DUBAY L. 1956). A tengerparti közelségét viszont a dolomit breccsás kifejlődése igazolja. JÁMBOR Á. és SZABÓ J. (1962) vizsgálatai szerint a karbonban É—D felé történő anyaglehordást kell feltételeznünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy Délkelet-Dunántúltól délre az időszak alatt fokozatosan alacsonyodott. A karbon—perm határán a Mecsek és a Villányi-hegység között fekvő gránitfelszínen ÉNy—DK-i irányú törés keletkezett, amely mentén a délnyugati terület megsüllyedt (9. ábra). Ennek eredményeként a denudációtól védettebb helyzetbe került a regionális felső-karbon rétegsor egy része és a későbbi idők számára átöröklődött. Úgy tűnik tehát, hogy a mai Dráva-árok tágabb térségében már a paleozoikumban voltak szerkezeti mozgások.