Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1989. (Pécs, 1989)

Társadalom- és politikatörténeti tanulmányok és források Baranya Xlll-XX. századi történetéből - ÓDOR IMRE: Baranya megye és a napóleoni háborúk kori nemesi felkelések

„De amikor a hátrálásban az ezredeskapitányi 2. század, melyet Tolnai Festetits János kormányozott, a szabadhegyi országútra érkezett, alkalmatosságot látott vitéz ezredes kapitányunk egy bátor rajtahajtással mindent helyrehozni. Az ellenségnek utolsó gyalog rezervája rendetlenül fel vala oszolva és a mi futó gyalogságunkat már kardjával is érte. Nekünk nem volt időnk más mozdulásra, mint egy serény rárohanásra. Rajta Bajtársaim! így kiáltott vitéz ezredes kapitányunk. Rajta Vitézek! így kiáltott Festetits kapitány is és mindketten rettenthetetlen bátorsággal rohantak az ellenségre. A kegyetlen golyóbisok Festetitset érték, ki azon századból néhány vitézekkel a hazáért, mint önkéntes áldozat, elesett; kedvelt ezredes kapitányunkat pedig az örök végzet a veszélyközt számunkra megtartotta."

104 Pászthory ezredparancsnok — később, az oszlatás küszöbén - így emlékezett meg Festetits tettéről: „... midőn már minden lineabeli [sorhadbeli] seregek a tsatapiarczot oda hagyták, s még azutánn egy kapitánytok, néhány önként előálló bajnokkal a győzedelmesen követő ellenséget tartani akarván elesett s magát a hazáért feláldozta."

105 E méltató megemlékezésekkel szemben merőben másként ítéli meg a történteket Jeszenszky Imre, a baranyai lovasszázad főhadnagya bátyjához írt levelében: „... Az szegény Festetits tudjátok hogy el veszet, de jó esik nekie miért let katona és minek ment oda a hová lövöldöztek."

106 A levélíró nem hagy kétséget az ilyenkor követendő helyes magatartásról, melynek indokát is adja: ,,... mi az tüzet mind addig ki tartottuk még az egész armadiát nem szemléltük gyalázatosan hátat fordéttani, akkor azután miis iscurdi Komárom felé. notandum hogy úgy maradtunk, hogy csak ugy kölletet el találnunk, hogy Komáromba reterál az ármádia mivel mind az glisunk, mint az gral stabista úr ki vezetésünkre volt rendelve, az ágyúzó mulatságot el unván mélytoztattak bennünket el hagyni."

107 A baranyai lovasszázad néhány felkelőjének az ütközet alatt ugyancsak inába szállt a bátorsága; Jeszenszky főhadnagy feljegyzése szerint: „az Véssics... a lovammal történt bolondságtul meg ijjedvén az ászlót ot hagyván hunszvut módra el vacarodot most se tudjuk hol van..., az Körmendy shtráza mesteré avangérozván, az első ágyúlövést meg halván mindjárt fassolni mént be Gyürré ..., az KisFaludi shtreáza-mester kiis az Depóhoz lévén commandérozva ... [azt] csupa poltronságbul és szivtelenségbül el hattá az által az egész bagazianak el fogattatását okozta .. ."

108 A sorhad közé beosztott felkelő egységek rendjének felbomlása a sorezredek ellenállóképességét is csökkentette, s ezzel elősegítette a franciák győzelmét. Hunkár Antat visszaemlékezése szerint: fél ötkor a „Zemplén megyei insurgens kapitány Barkoczyt leüté a golyó és lábát is elszakasztó, erre megszaladt az ezred, utána a többi és az egész hadsereg mind egyszerre, mintha csak azt úgy parancsolták volna."109 104 Perczel Ádám jelentését közli R. Kiss: i. m. I. 184-185., és kissé pontosítva Horváth: i. m. 154. 105 A Somogyi lovasezred 1810. jan. 1-i parancsa. TML Perczel cs. i. (31. d.) 106 L. a 98. sz. jegyzetet. 107 Uo. 108 Uo. 109 Lukinich Imre: Hunkár Antal emlékiratai. HK, 1926. 2.f. 236.