Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1989. (Pécs, 1989)

Kormányzattörténeti tanulmányok a XIX. sz.-i Baranyáról - TEGZES FERENC: Baranya vármegye Közigazgatási Bizottságának „különleges alakulatai" (II. rész)

indoklást is találunk: a fellebbezők által csatolt orvosi bizonyítvány alapján nem látta indokoltnak, hogy a fellebbezők áprilisban történt fekvő beteg mivoltukból következőleg májusban nem tudták teljesíteni a szerződésileg elvárt munkájukat.

93 Szintén a baranyavári járás főszolgabírója ítélte el Te/ák Misóné csúzai lakost 1906. december 31-én mezőgazdasági munkásügyi kihágásért. Oka: a bellyei főhercegi uradalommal megkötött munkaszerződése ellenére a munka színhelyén többszöri felszólítás ellenére sem jelent meg. Ezért az 1898: II. tc. 62. §-a alapján 3 napi önköltséges elzárásra ítélte, s egyben kötelezte őt, hogy az uradalomnak a távolmaradásával okozott 6,80 korona költséget 15 nap alatt fizesse meg. Az albizottság Telákné fellebbezését 1907. március 12-i ülésén tárgyalta meg. Elutasította, és a panaszos „azon fellebbezési kifogása, miszerint a munka megkezdésére szabályszerűen felszólítva nem lett, az elrendelt póteljárás során beszerzett adatok által megcáfoltatott."

94 Innasz András krencsi, Burgely János volkóci, Hrechus Ádám, Lehocki Vilmos, Gyurina Mihály, Maszarik Mihály nagytapolcsányi, Petrik Márton tavarnoki lakosokat a mohácsi járás főszolgabírója 1907 májusában 5—5 napi önköltséges elzárásra ítélte, mivel nem mentek el május 26-án a bellyei uradalom sátoristyei gazdaságába répapermetezési és répabogárszedési munkákra, annak ellenére, hogy a szerződésük szerint ott kellett volna dolgozniuk. De nemcsak, hogy nem mentek el, de a felszólításra a munkát is megtagadták. A Munkásügyi Albizottság 1907. június 11-i ülésén a fellebbezett elsőfokú ítélet kihágást megállapító részét helybenhagyta, a büntetésre vonatkozó részt azonban felülbírálta. Az elmarasztaltak büntetlen előéletét figyelembe véve, mint enyhítő körülményt, a büntetést 3-3 napi önköltséges elzárásra mérsékelte.

95 A Munkásügyi Albizottság érzékenyen reagált a munkások elbocsátásaira, mindig a munkaadók érdekeit tartva szem előtt. Ezt az előbbi példákban is láttuk. De a legjobban akkor derül erre fény, amikor a főszolgabíró elsófokon a munkaadót elmarasztaló döntést hozott. A mohácsi járás főszolgabírója 1901. szeptember 16-án a következő ügyben döntött: Weisz Lajos mohácsi földbirtokos intézője, Valentin István 1901. június 30-án 40 aratómunkással kötött szerződést önkényesen felmondta és a munkásokat augusztus 12-én a „munka folyamata alatt jogos ok nélkül elbocsájtotta". A főszolgabíró elutasítva az intézőnek azt a kérését, hogy az általa megnevezett tanúkat a főszolgabíró hallgassa ki, befejezettnek nyilvánította a tárgyalást. Az intézőt az 1898: II. tc. 31. § 2. bekezdésébe ütköző kihágásban vétkesnek nyilvánította és 100 korona pénzbüntetésre ítélte, amelyet behajthatatlanság esetén 5 napi önköltséges elzárásra lehet átváltoztatni. Weisz Lajos földbirtokost pedig kötelezte a munkások részére járó napszámbéreknek 3 nap alatt történő kifizetésére. A munkaadó által megfellebbezett ítéletet a Munkásügyi Albizottság 1901. október 8-án tárgyalta meg. Az elsőfokú ítéletet részben a törvényes alap hiánya miatt, részben pedig, mint a törvény előírásaival szembeni szabálytalan eljáráson alapulót, megsemmisítette és új eljárás lefolytatására utasította a főszolgabírót. Indoklásként arra hivatkozót a másodfokú fórum, hogy az 1898: II. tc. 67. §-a szerint az eljárást csak a sértett fél kívánságára lehet megindítani, s a munkások nem kérték az intéző megbüntetését. Ezért az elsőfokú hatóság nem volt jogosult a kihágási eljárás „folyamatba tételére". Továbbá azért is megsemmisítendőnek tar93 2621/1904. kb. 94 794/1907. kb. 95 2163/1907. kb.