Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

FORRÁSKOZLEMÉNYEK ÉS TANULMÁNYOK A NEMZETISÉGI KÉRDÉSRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Timár György: A Duna-Drávaszög népesedéstörténete

Az eddigiek alapján nem tudom elfogadni az 1554. évi adójegyzék közzétevőjének, Káldy-Nagy Gyulának summás megállapítását, mely szerint ,,a Duna-Dráva szögében a XVI. században csak egészen jelentéktelen méretű délszláv beköltözés volt". Állítását így kell módosítanunk: 1554-ig valóban nem volt itt számottevő délszláv népesség. Az 1591. évi adójegyzék közzétevője Vass Előd a mohácsi és a baranyavári náhije területén lajstromba vett nem magyar nevű lakók között szerb, bolgár, vlah és cigány eredetűekről ír. Vass nem említi, de a szerbek mellett horvátokat is találunk. Nem önálló falut alkotó etnikumként jelennek meg, hanem a már ittlakók közé elegyedve. Pl.: szerbek között Ivánon (ma Ivándárda, Magyarország), magyarok között a hódoltság alatt elpusztult Bozog faluban, mely egykor Baranyavár vidékén állhatott. Vass E. a két náhije területén 1591-ben 64 magyar, 5 vegyes és 25 délszláv lakosságú helységet számolt össze. A háne számot alapul véve a lakosság 13,23%-a volt ekkor délszláv. E két hajdani náhije ma Jugoszláviához tartozó területén, a Duna-Dráva-szögben a nemzetiségi megoszlás hasonló módon alakult. Volt 36 magyar, 8 szláv és 3 vegyes lakosságú helység. További 7 helység nemzetiségi hovatartozásáról nincs kimutatás. A 16 század végére alakult ki tehát a Duna —Dráva szögének az a népességösszetétele, amely egy évszázad múlva, a török alóli felszabadító háborúk után is egy ideig még jellemezte e vidéket. Arányaiban módosult csak e kép. A hadseregek ismételt átvonulásai, a békeidők katonai garázdálkodásai, a török várkatonák rablóútjai, a csavargó hajdúk erőszkoskodásai menekülésre késztették, újra és újra megtizedelték a ráját, vagyis a falvak adófizető lakosságát csakúgy, mint ahogyan az országhatárokat nem tisztelő járványok sem kerülték ki vidékünket. Különös pusztítással járt a szultáni seregek tatár segédcsapatainak itteni áttelelése, leginkább 1663-64 telén. A viszonylagos biztonságot a nagyobb település ígérte. A kisebb falvak sorra elnéptelenedtek. Mindezek a megpróbáltatások egyaránt sújtották a föld népét attól függetlenül, hogy milyen nemzethez tartozott, hogy milyen nyelven beszélt. A hódoltság végére az egy évszázaddal korábban lakott helységek közel egyharmada vált lakatlanná, köztük több olyan is, melyet csak 1570-80 körül telepítettek be „iflákokkal". Nem szabad mégsem úgy elképzelnünk a hódoltság másfél évszázadát, mint a folyamatos életveszély és rettegés korszakát, ahonnét csak menekülni volt észszerű. A 17. századra viszonylag konszolidálódott a török közigazgatás. A falvak lakossága is beletanult azokba a módszerekbe, melyekkel el lehetett kerülni a pusztulást. Végül is az 1581-1591-ben lajstromozott települések jó része átvészelte a hódoltságot. A lakosság több faluban kicserélődött ugyan, de a 17. századra a kényszerű telepítések kora már lejárt. A telepítés már nem rabszíjra fűzött falunépek elhurcolását jelentette. Sőt 17. századi feljegyzések azt bizonyítják, hogy voltak olyan vidékek a hódoltság területén, ahonnét az itteni állapotokat szemlélve, az élet- és vagyonbiztonság érdekében érdemes volt felkerekedni, és idejönni. Az ebben a században fellendülő délszláv betelepítésekről mind a magyar, mind a jugoszláv szakirodalomban már sok mindent megírtak. Sajnos meg kell vallanunk, hogy éppen a legfontosabb forrásoknak, a 17. századi török kincstári adójegyzékeknek latin vagy ciril betűs átírásával még nem rendelkezünk. Ezért a betelepítésekre, a migrációra és a népesség kontinuitásra vonatkozó ismereteink meglehetősen általános jellegűek. Konkrét adataink erről csak elvétve akadnak. A magyar falvak népességének kontinuitását a 16. századi török és a felszabadító háborúk utáni magyar összeírások vezetéknév-anyagának egybevetéséve! ismerjük fel. Általában sokkal kisebb méretű a magyar falvak népességének a ki-