Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1987/1988. (Pécs, 1988)

TANULMÁNYOK BARANYA TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI TÖRTÉNETÉRŐL A 16-20. SZÁZADBAN - Kiss Z. Géza: Az ormánsági települések változásai a 18—19. században

Ezek a sokáig rendezetlen csomókban álló, fából való házak az Ormánság híres talpasházai. A századfordulótól megjelent leírások már nem annyira anyagukat, mint inkább szerkezetüket és építésmódjukat emelik ki. Építésükről ebben a dolgozatban csak annyit írunk, hogy a rómaiakhoz hasonlóan a talpasház építői sem ástak alapot, hanem csak elegyengették és lesujkolták az agyaggal megrakott talajt. A házat talpakra építették, s ha a talaj túlságosan nedves volt, akkor a talpak alá a kőben szegény Nyugat-Ormánságban rönköket ástak a földbe a megfelelő sarkokon, de a bányákhoz közelebb fekvő Kelet-Ormánságban a rönköket már viszonylag korán kővel helyettesítették. A négyszög alakba lefektetett és összecsapolt talpakba megfelelő távolságban lyukakat véstek az alappal párhuzamosan futó koszorúgerendákat tartó szöglábak számára. A ház vázát a mestergerenda beemelése tette teljessé. Ezután a talpakba és a koszorúgerendákba 50—60 centiméter távolságra lyukakat mélyesztettek s ezekbe állították a fal belső vázát alkotó rudakat. A rudak közét kapanyél vastagságú, de lehasított oldalú ágakkal fonták be. Az így készült, sövénynek nevezett rekesztéket azután lóval tapostatott, polyvás agyagsárral betapasztották, majd amikor kellően megrokkant és megszáradt, faragó fejszével kívül-belül letisztogatták és fehérre meszelték. A helységek padozata a simára döngölt agyag volt. A tető szerkezete és készítési módja épp oly zseniálisan egyszerű, mint a falé. A koszorúgerendákra illesztett szarufákat kakasülők tartották össze; a szarufákra jött a lécezés és erre a fedőanyag. A tetőszerkezet 50-100 centiméterre áll el az alaptól, hogy ne közvetlen a talpakra csurogjon a csapadékvíz. Az ormánsági talpas építkezésről a huszadik század elejétől kitűnő leírások maradtak ránk/*

2 de a tetőfedésre, főként pedig a fedőanyagra vonatkozó megállapításaikat némileg módosítanunk kell. Azok a házak, amelyeket a századfordulón Lukácsy Imre látott és amelyekről Kiss Géza forrásai beszélnek, az építtető anyagi helyzetétől függően már valóban zsúppal vagy szalmával fedettek. A szegényebbje a 19. század nagyobb felében csak villával rakott szalmát háza tetejére, s ha erős szél támadt, semmivel sem lehetett megakadályozni, hogy a szalmát le ne sodorja, de a kellő szakértelemmel rakott zsúpfedél elszolgált 30 évig is, hűséggel védelmezve hidegtől-melegtől az alatta élőket. A zsupozás divatja azonban csak a tizenkilencedik század középső évtizedeiben, 1820-1870 között virágzott, mert ebben az időben terjedt el az alacsony terméshozamok miatt jórészt csak a szalmájáért termelt rozs. Előtte a Nyugat-Ormánságban, ahol a homokdűnék televénytalaján jelentős búza és kétszeres termelés folyt, a gyékény, sás és szalma volt a tetőfedés anyaga. Az 1817. évi egyházlátogatás alkalmával leírt ormánsági templomok és parókiák fedele mindenféle ,,gyékénysás", a parasztházaké pedig sás vagy szalma. Kelet-Baranyában viszont a 18. században még szinte kizárólag gyékény és sás tetőkkel találkozunk. A zsúp itt is csak 1820 után kezd terjedni, amikor a kezdeti árvízlecsapolások nyomán megjavulnak a rozs termelési feltételei. Itt a módosabb építtetők külön házkötő, vagy gyékénykötő mestereket alkalmaztak, akik a háztetőket kötötték. A felső csúcskötést az időjárás viszontagságai ellen deszkával beszegték, a gyékényfedelet pedig karók közé szorították, hogy a szél el ne ronthassa. A palkonyai egyház számtartó könyve 1795-ben arról beszél, hogy a sást a tehetősebbek elsősorban a melléképületek fedésére használták, ezért írja a precíz gondnok, hogy „Kovács Istvántól sását vettünk 1,50-ért a'mester óljára". A szegényebbek persze házfedésre is használták a sást, mivel az könnyen és vízhatlanul lapuit a tető lécezetére, de számoltak azzal is, hogy a könnyű anyagot erősebb szél elsodorhatja a fejük felől, ha meg esősre fordulna az idő, akkor gyorsan megrohad a tető és gyakran kétévenként cserélni kell/'

3 r

'~ Lukácsy 1907. 16-18., Ormányság 1937. 26-29. 4:1 Építkezés Drávapalkonyán. Gyűjtötte Kovács Sándor, JPM Néprajzi Múzeuma. Adattár 83. 8.