Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK TÖRTÉNETÉRŐL - Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944. évi tanulmánya a kisebbségi kérdésről és Magyarország belső föderalizálásáról

zenek. Ez országok és bánságok a szentistváni birodalom magjával, Magyarországgal sohasem alárendelt, hanem mindig csak mellérendelt viszonyban voltak. Nem is nevezték őket a birodalom tartományainak, hanem társországoknak, s lakóik, e különböző népek a magyarságnak nem alattvalói, nem kisebbértékű segédnépei, hanem a birodalom teljesjogú és egyenrangú tagjai voltak, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint az anyaország és a vezető magyar nemzet. ,,A Szent Korona országai" vagy „Magyarország és társországai" volt a magyar birodalom hivatalos elnevezése. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a magyar birodalom, híven ez elnevezéséhez, már a korai időkben föderáció volt. Föderáció volt azonban nemcsak a birodalom, hanem bizonyos mértékig maga a tulajdonképpeni magyar királyság is. Egész különös jelentősége van, nem csupán e szűkebb szempontból, hanem a magyar állam történetében és fejlődésében is az autonóm Erdélynek. Erdély a királyság legkezdetétől egy vajdaságnak nevezett és a vajdák által vezetett autonóm terület volt. Vezetésének magas tisztét az Árpád-királyok idejében gyakran az úgynevezett ifjabb királyok, azaz a király fia vagy öccse látták el, annak ellenére, hogy közjogilag ezek előzetes megkoronázása helytelen volt. Erdélyben a vármegyei önkormányzatokon túl, három további területi önkormányzat fejlődött ki: a magyarok vármegyékből álló területe, a székelyek székekből álló földje és a szászoknak ugyancsak székekből és városokból álló területi egysége. A magyar vármegyék Erdélyben egész kis különbséggel, Magyarország többi vármegyéivel azonos szervezetek voltak. A vármegyék tulajdonképpen a nemesség politikai és önkormányzati szervei, melyben politikai kérdésekhez való hozzászólásra a városi polgároknak nagyon kevés lehetőségük volt, a jobbágyoknak pedig, akár magyarok voltak, akár mások, semmi. A székely székek különböztek a vármegyéktől. A székelyek valószínűleg Erdélyben maradt hunoktól, vagy avaroktól származnak, s mint a magyarokhoz csatlakozó törzs, megőrizték ősdemokráciájukat. Minden született székely szabad volt, ugyanolyan politikai és más jogokkal, mint a nemesek, s e jogokat csak akkor veszthette el, ha a törvény tilalma ellenére önkéntesen jobbágyi helyzetet vállalt. A szászok önkormányzata demokratikusabb volt a magyar vármegyék és arisztokratikusabb a székely székek önkormányzatánál, de a szász autonómián belül a városok szervezete mégis különösen demokratikus volt, amennyiben a polgárság jogai oly erősek voltak, hogy ha egy polgár nemességet kapott, a szász önkormányzaton belül a „Szász Universitás"-ban jogait továbbra is csak mint polgár gyakorolhatta, nemesi jogai csak magyar vármegyei területtel összefüggésben érvényesülhettek. A három területi önkormányzat már a XII. és XIII. században egymás mellett, saját szükségleteiből és saját erőiből, népi sajátosságaiból és hagyományaiból fejlődött ki. Mindhárman a vajdasághoz tartoztak, de csak később, a XV. század közepén, az idők parancsára váltak szervesen összefüggő egységgé. Ez mindenesetre később történt, mint a svájci parasztok nagyszerű Rüttli-mezei esküje,

13 s ha nem is a német-római birodalom császárjával szemben, de mégis megdöbbentően azonos módon, és ami még fontosabb, ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazzal a sikerrel ment végbe. Erdély akkori három nemzetének, a magyaroknak, székelyeknek és szászoknak a Rüttli-mezei esküje még Mátyás trónralépése előtt, a török veszély nyomására 1437-ben a kápolnai mezőn történt. Az erdélyi önkormányzat kifejlődésének okai között már kezdettől fogva döntő szerepe volt Erdély viszonylagos földrajzi egységének, s méginkább az ország központjától való távolságának, tehát az ütőképes védekezés nehézségeinek. E nehézségeket a törökök