Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985-1986. (Pécs, 1986)

TANULMÁNYOK BARANYA MEGYE 18-20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉRŐL - Nagy Lajos: A kurucok és rácok pusztításai Baranya vármegyében 1704 elején

ban éltek, még 1724-ben is szegényen, mert csak egy-egy tehén volt minden jószáguk. A Kistótfaluból elköltözöttek helyére 1713-ig két új jobbágy települt.

133 Valahonnan távolabbról sodorta őket ide a háború. Peterden 1701-ben tíz református jobbágyot írtak össze.

134 A rácok kettőt öltek meg.

135 A háború alatt, illetve utána Nagydevecserből hárman telepedtek ide véglegesen, Kistótfaluból a két özveggyel együtt nyolcan. Az 1713. évi összeírás négy új jobbágyot is említ, a korábbi lakhelyük megnevezése nélkül. Belvárdon 1701-ben magyarok és római katolikus délszlávok laktak. A kilenc magyar családból egy volt csak régi belvárdi, a többi a környék elpusztult református falvaiból költözött ide, még a török kiűzése körüli időben.

136 A rácjáráskor öten haltak meg. A magyarok közül Bujdosó Imre és Kovács János nevét nem említik a későbbi összeírások. 1713-ban a háborút túlélteken kívül még tizenhárom, más helyről ide települt magyar jobbágyot említenek. Közülük csak a már említett két kistótfalusinak tudjuk a korábbi lakhelyét. Belvárd abban az időben ismételten menedékhelye volt a prédáló katonák és rablók elől menekülő embereknek. A szájhagyomány egy olyan helyről tud csak a határukban, ahol a lakosság oltalmat találhatott. Ahogy mondják, a Gyulához tartozó Derékfő dűlőben régen templom és vár állott. Valószínűleg ez a megerősített hely védte meg őket.

137 A bólyi Batthyány uradalomban római katolikus magyarok 1701-ben Mislenyben és Kisherenden éltek. A mislenyiek 1704 után elmenekültek és csak 1708 őszén, a kurucok utolsó nagyobb hadjárata után telepedtek haza. A kisherendiek a rossz közbiztonság miatt már a török kor végén is Egerágon laktak. Somogyi Ferenc tiszttartó 1701-ben haza rendelte őket a falujukba. 1704ben a háborús időben, mint később elmondták: „...félvén a Rácz Járóstul, több körűi lévő faluk Egerághra conjugálták maghokat".

138 A herendiek is csak a veszély elmúltával telepedtek haza, vallotta a tanúként kihallgatott Sódos Mihály 1732-ben. Mint a fenti példák bizonyítják, egyes baranyai falvakban a magyar lakosság számának a hirtelen megnövekedését, vagy a csökkenését nem mindig magyarázhatjuk önkéntes vándorlással. A munkáskéz hiánya miatt az uradalmak ragaszkodtak a jobbágyaikhoz és a helyhez kötöttségre hivatkozva haza irányítottákőket, akár peres úton is, ha idegen uraság falujába költöztek, vagy menekültek át.

139 A török kiűzése után Magyarországon az új egyházi és világi földesurak sok helyről elűzték a hitükhöz ragaszkodó, katolizálni nem akaró protestáns jobbágyaikat. Erre Délkelet-Dunántúlon a nagy emberhiány miatt csak kevés helyen került sor. Pécs török kort túlélt protestáns és zsidó lakosságának az eltűnését már említettük. Rúzsás Lajos ír a más helységekből Nagyharsányba települt új lakosokról, korábbi lakhelyük megnevezése nélkül.

140, 141 A későbbi tanúvallomásokból megtudjuk, hogy a türelmes Caprara uraságnak ez a református községe fogadta be 1717-ben a falujuk elhagyására kényszerített drávasztárai hittestvéreiket. Sztárába, a helyükre „tótokat", azaz római katolikus délszlávokat telepítettek.

141 Peterden, Kistótfaluban és Belvárdon 1713-ban 18 új jobbágyot írtak össze. A régebbi lakhelyüket sehol sem említik.'

42