Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1983-1984. (Pécs, 1985)

TANULMÁNYOK PÉCS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETÉRŐL A 19-20. SZÁZADBAN - Nádor Tamás: Adatok és dokumentumok a pécsi ünnepi játékok történetéből (1933-1938)

„Arra kérem mélyen tisztelt Főszerkesztő Urat, hogy Pécs város nagy kulturális megmozdulásáról esetenként önnek eljuttatandó közleményeinknek nb. lapjában helyt adni szíveskedjenek. Viszontszolgálatra természetesen a magunk részéről is bármikor a legnagyobb készséggel állunk rendelkezésükre. Szívesen teszek eleget ezenkívül Pécs város polgármestere és a rendező bizottság azon megbízatásának, hogy Főszerkesztő Urat és mélyen tisztelt munkatársait az ünnepi játékokra meghívjam." A meginduló széleskörű és általában kedvező sajtóvtisszihang (mely többnyire a Pécsett készített és sokszorosított tájékoztató szövegeit használta fel) sarában diszszonáns hangot ütött meg a Pesti Naplóban Tóth Aladár

30 ,,Zenei parádék országszerte — valódi zeneikultúra Kecskeméten" című cikke. „Tatatóvároson : látványos balett, Pécsett: látványos ünnepi mise, Szegeden: még nem tudni miféle, de biztosan »affele« látványosság. Itt vannak az idegenforgalom mézeshetei: mutatnunk kell valamit. Az igazi magyar kultúrát megmutatni? Ez bizony alapos, komoly, lelkiismeretes munkát követel, azaz olyan munkát, melyhez a magyar vezetőtársadalomnak úgylátszik semmi kedve sincs. Nos, ha nem mutathatunk igazi kultúrát, mutassunk legalább valami kulturális látszatot. A halpaprikás és gulyás mellé utóvégre elkel olyan geisteswissenschaftliche Garnierung, mint a Missa Solllemimis és a tokajitól, valamint a baracktól megszédült külföldi vendégeink szíves-örömest borulnak Eisler Fanny és Pie rette lábai elé. Lehet, hogy a külföldi utazó, miután elszállt fejéből a tokaji, a barack a kacsintó ballerinák és szemforgató amgyal-gödök mámora, ráeszmélt, hogy mégis csak mást látott Salzburgban és Oberaimmergauban, mint Tatatóváiroson vagy a Mecsekalján . . . Ha ettől a kultúrátmajmoló szemfényvesztéstől csak külföldi vendégeink szédülnének meg: boldogan nevethetnénk a markunkba. A baj ott kezdődik, hogy az ilyen Missa Sollemnis-féléktől mi magunk sokkal jobban megszédülünk, mint a külföldiek. Végül még ez a szegény nemzet maga is elhiszi, hogy az ilyen ünnepi cécó valóban kultúra. Hiszen ennek a nemzetnek igen nagy tömegei eddig csak ponyvából, a színházat csak a vásári bódéból, a képzőművészetet csak a képeslevelezőlapokról ismerték! Ezeknek bizonyára szörnyen imponál, ha hallják: szabadtéri színpad, ezer szereplő, kétszázfőnyi fiiharmonikus zenekar... És a hétköznapnak azok a derék munkásai, akik becsülettel dolgoztak a művelődés érdekében? Most ámulva látják, miképp homályosítja el ez a kulturális szemfényvesztés munkájuk szerény, de valóságos eredményét. Bizony nem csoda, ha elmegy a kedvük a fokozatosan építő szolid kultúrmunkásságtól. Csak egyetlen példa: vidéki városaink az utóbbi időkben komoly és őszinte erőfeszítéssel igyekeznek bekapcsolódni abba a magasabb kulturális életbe, mely eddig csak a fővárosban volt lehetséges. Ezt a komoly és őszinte kulturális törekvést most éppen a nemzeti kultúrparádék részéről fenyegeti a legnagyobb veszedelem. Lám, egyik legértékesebb dunántúli városunk már a Missa Sollemnis látványosságainak maszlagával akarja hizlalni kultúrfölényét! Vájjon rossznéven vehetjük-e tőle? Hiszen nem tesz egyebet: csak jóhiszeműen utánozza a — Nemzeti Színházat. A vidéki zenekultúra apostolainak addig csak a műveletlenséggel kellett megküzdeniük. Ma már kétfelé harcolnak: egyrészt a műveletlenség közönye, másrészt a látszatkultúra serénykedése ellen." A oikk további részében Tóth Aladár Kecskemétet állítja követendő példának, ah od Kodály szellemében valódi kultúrmunka folyik. E ,,durva támadásit" a Nemzeti Újság „Zenei parádék és parlagi hangok" címmel utasította vissza és válaszolt a kritikusnak, aki ,, . . . huszáros hátvágással próbálja letaglózni azokat az igazán szép törekvéseket, amelyekkel néhány magyar vidéki város akar áldozni a zenekultúra oltárán. Ahelyett, hogy örülne neki, hogy a magyar vidéken is él a vágy magasabbrendű zene iránt, hogy itt is szeretettel próbálnak szép keretet adni gondosan előkészített zenei produkcióknak. Egyáltalán az az útszéli hang, ahogy a Missa Sollemnisszel kapcsolatban ír, egyenesen felháborító, botrányos és megengedhetetlen... Ezeket a halpaprikás és gulyás, a tokaji és barack s a kacsintó ballerinák parlagi szédületével egysorban emlegetni nagyfokú ízléstelenség." Innocent Vince Ernő május 17-i levele szerint ,,nagy hullámokat ver fel a pécsi ügy. Hol Tóth Aladár lő belénk, hol Márkus Laci bátyánk előadásában, mondván, hogy a városok szabadtéri előadás-rendezése mánia . . . Ami fölött veszekednek, vitatkoznak, az csak jól sikerülhet. . ."