Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1981. (Pécs, 1982)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNYEK BARANYA ÉS PÉCS TÖRTÉNETÉBŐL A 14-20. SZÁZADBAN - Fricsy Ádám: Levelek a hódoltsági Pécsről 1613—1629

látta, hogy esküjük megerősítésére fejenkint megittak három pohár sört. Az egész támadás eltartott több mint fél óráig. Reggel aztán a főnök vette imakönyvét és elment hazulról, nekem pedig azt mondta, hogy a tanítóval és a két fiúval maradjak a házban. Bennünket bizony a halál fenyegetett. Máté atya szerencsére nem volt itthon, vidéken volt, nyolc kilométerre innen, különben ez a jó ember nem menekült volna meg a halál elől. Másnap panaszra mentünk a bíróságra, de hiába volt a panaszunk. Eltiltottak a háztól és négy napot adtak a költözködésre. Egy hét alatt ötször voltunk kénytelenek szállást változtatni és sorra éjszakáztunk a keresztényeknél. Mindenki a főnököt okolta a bajért. Azt mondták ugyanis előzőleg, hogy elégedjünk meg egy régi ház vételével és ne építsünk egy év alatt újat, hanem előbb húzzuk fel az egyik falat, aztán a másikat. De a főnök az ilyen darabonkinti építkezést kolduskodásnak tartotta, a meglévő házra pedig azt mondta, hogy nem felel meg igényeinknek. Mind elleneztük, de ő újat akart építeni. Új helyen, a templom közelében, üres telken, magányos helyen, olasz stílusban, újat akart. Ellenségeink felbőszültek ezen, úgy érezték, hogy mi az ő lebecsülésükre építkezünk. Ezt a bajt egy másik, még súlyosabb követte. Főnökünknek a felső vidékekre való utazását ürügynek vették és azt állították, hogy egyesek látták őt Bécsben. Alig hitte valaki is, hogy ez a hír halál nélkül végződhetik. Úgy látszik azonban, hogy Isten kegyelméből sikerült a keresztényeknek szorgoskodásukkal az ügyet elsimítani, Külső veszedelmek nem ijesztenek meg, csak körünkben, belsők ne legyenek. Lelkipásztori munkámban szép sikereim voltak. Megkereszteltem két felnőtt ariánust és anyja engedélyével egy gyereket. Egyik faluban csupán másfél nap alatt 15 ember vettem rá a szentgyónásra, pedig még sohasem gyóntak. 40 évesnél fiatalabb nem volt köztük s a legidősebb 87 éves volt. Többeknek rendeztem a házasságát. Ennyit a közösségről. Magamról azt kell írnom, hogy nagyon rosszul érzem magamat. Helyi főnökünk rábeszélte a bécsi tartományfőnököt, hogy erőltesse rám az iskolát. Azt mondta, ha nem akarom vállalni, akkor visszaküld innen. El is kívánkozom, ha nincs számomra más megoldás. Én nem iskolát kértem, mert azt ott is kaphattam volna, ahol voltam, hn a lelkek üdvösségén akarok dolgozni. Ha tudtam volna, hogy ennek a jóembernek tanítóra van szüksége és nem lelkipásztorra, nem kéredzkedtem volna ide. Aztán én nem ismerem ki magam a karénekben. Mivel pedig itt minden ünnepet kétszer ünneplünk meg, egyszer a régi, egyszer az új naptár szerint, és mindegyikben, no meg minden vasárnapon is hol latinul, hol magyarul kell énekelni, és ezen kívül még a papi munkákat is el kell végeznem — őszintén mondom Isten előtt, ezt nem bírom. Néhányszor már megtapasztaltam ezt, mikor a tanítót csupán kisegítésképpen helyettesítenem kellett az éneklésnél. Hozzá jön még az is, hogy az óriási erőlködésnek nincs sok értelme. Mert mihelyt valamelyik gyerek megtanul olvasni, ott hagyja az iskolát, és egy se jut el a főnév- vagy igeragozásig. No, de ez már nem tartozik énrám. Az innen való elmenetelről ezeket kell írnom: ez alig lehetséges úgy, hogy a keresztények bajba ne kerüljenek és ne kelljen nekik büntetéspénzt fizetniök. Főnökünk azt hiszi, hogy kitalált valami bölcs megoldást, mikor azt mondja, hogy először innét máshová kellene költözni, ott rövid ideig maradni és aztán onnét végleg eltávozni. Nem hiszem, hogy ez sikerülne. Ha nem azoknak, akkor ezeknek kellene fizetniök, éspedig alaposan, akiktől végleg távoztam. Most már az alattvalóknak mindenütt kezeskedniök kell lelkipásztoraikért, fejükkel és mindenükkel kötelezniük kell magukat. Mert nálam is árulást gyanítanának, ha innen elmennék. Attól is félek, hogy ha innét elmegyek, akkor majd ujjal mutogatnak rám és