Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1980. (Pécs, 1981)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSOK PÉCS TÖRTÉNETÉBŐL - Szkladányi Péter: Fejezetek Pécs világi zenéjéről a 19. század első felében. Weidinger Imre és Amtmann Prosper művészete

úgyhogy mindenki által bizonyíttatni látszik, milyen boldogság Weydinger úr egy hangversenyén résztvenni".''

1 A muzsikusok számára a közönség lelkesedése mellett mégiscsak a szakma dicsérete a legértékesebb, és Karl Bärmann a kor egyik legjobb fagottosa volt.

42 A németországi sikerek nyomán írta róla 1834-ben a Brockhaus-Lexikon, hogy a fagott Paganinijén, a szászországi Humánon is túltett tehetségben és előadási ízlésben. Szerinte „egyáltalán bámulatraméltó jelenség volt a virtuozitásban, mivel egyidejűleg a hangszerek talán leghálátlanabbikán, a vézna magyar csákányon, egy botfuvola fajtán is egészen rendkívüli ügyességet, sőt szépséget és bájt fejlesztett ki"/'' A fentiek alapján kiegészíthetjük a Weidinger Imrének szentelt két sort, és a csákány címszót zenei lexikonunkban azzal, hogy nemcsak Ernst Krähmer bécsi oboista volt a botfuvola egyetlen ismert művésze.'

1

'' A hosszas távollét után híres emberként érkezett haza, Magyarországra. Felfokozott érdeklődés várta első pesti bemutatkozását, amelyet a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung harangozott be 1833. február 28-án: „Weidinger Imre, a pécsi származású vakon született fagottvirtuóz pétervári körútjáról újra hazaérkezik, és március 3-án a kis Redout-teremben Pesten muzsikai akadémiát tart. Már évek óta írnak külföldi lapok a híres tehetségről, aki magát korunk első virtuózai közé számíthatja, s valószínűleg nálunk is tetszést és csodálatot ér majd el".'" Valóban nagy sikere lehetett, és „a közönség oly megelégedetten hagyá el a termet, hogy bizonyára minden magyar arcán olvasható volt az amiatti nemes büszkeség, hogy e nagy művészt hazánkfiának nevezhetjük".

46 A tizenhét évig tartó művészi körút és vándorlás ezzel végetért. Hazatért Pécsre. Volt-e különleges oka visszavonulásának, vagy csak megelégelte az otthontalanságot? Ma már nehéz eldönteni. Élete utolsó negyedszázadáról kevés adatunk van. Szívesen muzsikált baráti társaságban, különösen a zenekedvelő és értő Zsolnay családnál. Zsolnay Vilmos festette egyetlen ismert arcképét. Nyilvános fellépésekre főképp akkor vállalkozott, ha azzal másokon segíthetett, például 1838. április 26-án a pesti árvízkárosultak javára. A Hattyú-teremben rendezett hangversenyen Humann: Adagioját és polonézét, valamint Koch: Svéd dalokra írott egyvelegét játszotta. A Honművész azt írta erről, hogy „valóban lehetetlen elragadtatás nélkül hallani és csodálni e ritka tulajdonú művészt".

4

' Az 1840-es évek közepén Amtmann Prosper fuvolaművész Pécsre telepedésével rangban hozzá illő társra lelt, és szoros barátságban voltak. Többször muzsikáltak közös koncerteken. 1845. augusztus 13-án, a magyar orvosok és természetvizsgálók VI. nagygyűlése alkalmából ,,a' csinos színházban (. . .) Vaidinger, a' szegény vak fagótvirtuoz, játékával ragadó el a' közönséget" — írta az Életképek tudósítója. Ugyanez a lap tudósít Shiff-Seymour angol zongorista pécsi koncertjéről 1847. április 24-én, amely „estét érdekesíték még a' rég nem hallott, európai hírű világtalan Weidinger utánozhatatlan fagotja és Amtmann Prosper elbájoló fuvolyája, valamint a' rendkívül megerősített és praecis hangászkar".

48 Utolsó együttes fellépésük 1853. április 11-én volt, a pesti Nemzeti Színház nyugdíjintézete javára. Itt Habernett: Duettjét játszotta a tüneményes tehetségű, sajnos fiatalon elhunyt Zsolnay Júlia zongorakíséretével. E koncert kapcsán azt írta a Szépirodalmi Lapok c. újság, hogy „Pécs városa büszke a ritka tehetségű művészre, bizonysága, hogy arcképét nemsokára ki fogják adni'V' Valószínűleg Zsolnay festményéről volt szó, de nem tudjuk, kiadták-e? Weidinger ezzel a koncerttel akart végleg búcsúzni a pódiumtól. Amtmann korai halála miatt, a jóbarát iránti tisztelet jeléül azonban mégegyszer muzsikált 1854 januárjában, a városi színházban rendezett emlékhangversenyen. A bevételt Amt-