Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

Erre már sírhatnékja se volt. Már haragudoti, már ö is gyűlölt. Otromba esze bosszún gondolkozott, s rövidesen kitalálta, hogy mivel bánthatja meg leginkább azokat. Fölkapta a gyereket s egy perc múlva lenn volt a hideg, szeles, havas utcán. Esteledett, úgy öt óra felé lehetett s ő sietett, majd amikor a csöpp gyerek már nem bírta a járást, fölfogta s úgy ment, szinte futott. Már kiértek a házsorok közül, elmaradt a kocsizörgés, embernyüzsgés, ők csak mentek. A szél erősebben süvöltött, a hó hideg esővé ritkult s szurkálta arcát, vörös kezét. Nemsokára egészen besötétedett s ők künn jártak már az országúton, csatákban, egyedül. A leány nem gondolt az éjszakára, se holnapra, csak arra, hogy az a két ember belép maid a jól fűtött, szép lakásba, letelepednek, melegednek, míg őt itt a csatakos hideg járja s kérdeznek a gyerekre s keresik és nincs. S akkor van lótás-futás, meg rendőrök — és itt megdöbbent. Persze, hisz rendőr is fogja keresni őket. Még jobban sietett, hogy meg ne foghassák. Már talán meg is bánta volna, hogy eljött, makacs fejéből a hideg kiszívta már a haragnak jó részét, de félt a rendőrtől. Jobban, mint a bizonytalanságtól, éjszakától, hidegtől. S félt azoktól az emberektől, akiket most ennyire hatalmában tartott; becsukatják, talán föl is akasztják. A nagy út a hideg, erős szében elfárasztotta. Kimerült s fáradtsága nagyobb volt a félelemnél. Néhány lépést ment még, amíg az út szélén egy kőrakásra nem talált. Arra leült s maga mellé, a szoknyájára tette a gyereket. Ez csodálkozva nézte s hozzábújt a meleg paraszttesthez; tudta már, hogy ott meleg van még az élőbbről, mikor a leány két karjával magához szorítva vitte. Boris pedig tompán, iihegve ült, s bután bámult a sötétbe. Egyáltalán semmi sem jutott már az eszébe, se rendőr, se bosszú, csak a nagy bizonytalanság szakadt rá az agyvelejére. Majd a gyereket fogta át s érezte, hogy didereg a csöpp. Kicsit gondolkozott, aztán levetette a szoknyáját s a meleg, száraz belsejébe beburkolta a gyereket. Kis idő múlva ráadta az alsóját is, csak az ing meg a vékony parasztblúz maradt rajta. Fázott. A kő hideg és nedves volt s lehűtöttt egészséges, húsos testét, amely pedig munkában úgy tudta állani a hideget. A gyereket ölbe vette, s ez, ahogy újra melege volt, elaludt. így akadt rájuk az automobil, amelyben három detektív hajszolta őket. Ingben, ahogy volt, visszavitték őket s a gyerek egész úton aludt, csak otthon ébredt föl, mikor az anyja félőrülten csókolgatta s ekkor békés mosollyal tűrte a szeretést. Az asszony, fölocsudva az örömtől, lerángatta róla a piszkos parasztruhát s odavágta a földre, a leány elé, aki lázas-piros arccal, égve-fázv remegett az ajtóban két rendőr között. — Vigyétek, legalább ne lássam már. S elvitték. A lépcsőházban elkezdett rekedten köhögni s az utcán összeesett; úgy vitték be a mentők. Egy szigorló orvos, a mentőktől, megnézte másnap s azt mondta a harmadévesnek : — Kollege úr! bukjak meg a szigorlaton, ha ez túléli ezt a tüdőgyulladást. Fehér Sándor: A mester — elbeszélések - Modern Könyvtár sorozat 1912. 197. szám. 19—24. lap. Szerkesztette : Gömöri Jenő. 1918. október 13 Fehér Sándor tanár írása a pécsi „nevelőmunkások" szövetsége megalakításának szükségességéről Elég volt! Tovább már nem lehet! Elég volt szomorú fizetésből szomorú ebédeket enni, szomorú rongyokat foltozgatni a testünkre, szomorú arccal és lélekkel nézni ebbe a tülekedő, vérrel és pénzzel jóllakott világba. Nem lehet tovább kultúrát csinálni, másokkal learattatni. Nem lehet tovább elviselni, hogy iskola, tanító és kultúra Csáki szalmája legyen ebben az országban. Munkánkhoz méltó fizetést, hivatásunknak kijáró megbecsülést akarunk. Ebben az országban az iskola züllött le a legkönnyebben, a kultúra fonnyadt el a leghamarabb a háború pestisében. Halálipar, konjunktúra, korrupció — mind kedvenc gyermekek voltak, ezeket dédelgették, meghizlalták, tenyéren hordozták itt, de az iskola és a kultúra mostoha gyermekek voltak és a háborús kosztból is a legsoványabbat kapták. Ki törődik itt a kultúrával? az a tanítómunkás, aki csinálja, kopottan, magárahagyatottan, szinte magánszorgalomból. Felülről nem sokat nézik, hogy tudja-e, bírja-e, az iskola nem fontos ügye se a hatalom urainak, se a háború örvendezőinek, se a többi keserves magyarnak. S ez az, amit nem lehet tovább. Ezzel az országgal meg kell értetni, hogy feje, agyveleje a tanító-munkás. Hogy ennek az országnak az élet: közlekedése, kereskedelme, ipara,