Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

— Mi éhesek vagyunk. — Lássátok, itt fogták meg a lelketeket. Könnyű volt. Hadd fogjam meg én a másik oldaláról; egyetek, igyatok, s akkor hadd beszéljek veletek. Aki jóllakott, elfelejti, hogy éhezni szokott. Gyertyák kerültek, két söröshordó gurult az éjszakai népgyűlésre s ettek, ittak. A mester húzódott az italtól. — Én nem. Sohasem s'zoktam. Ti is csak mértékkel tegyétek. Előállt egy fiatal munkás. — Hallod-e, te világjáró. Sohasem voltál részeg? — Nem én. Világos az én fejem mindig. — Akkor szamár vagy. Minek az a nagy világosság? Ha mindenki okos lesz, akkor igazán csúnya élet lesz a földön. Kiszáradnak az emberek. No, igyál egy pohárral! Ez rábámult a legényre. Gyertyafény esett a munkás arcára és éles, fehér foltok, vigyorgó, józan halálfejnek rajzolták ki. Megijedt. Elvette a poharat és felhajtotta az italt. — No még egyet. Ivott. A dolgok különös alakokká tömörültek előtte. Itt látott két Iában, rajtok egy sörös hordó himbálózik; amott egy embernek a feje tetejébe gyertya volt bedugva, de a lángjával lefelé s az egés'z koponya világos és átlátszó volt; benne gőzök kavargása látszott. A munkások között itt-ott kurjantás hallatszott. Ivott. — Édes testvéreim, — szólt később — a társadalom gonosz. Nem akar inni eleget és egészen száraz belülről, üssük agyon az urakat, mert nem adnak inni a népnek. — Éljen, éljen, — ordítják körülötte s néhányan már ledülnek a fűbe; ott horkolnak utálatos, nedves gégével. Mások a Marseillaiset éneklik és csapkodják öklükkel a sörös hordókat. Egy-egy gyertyafény kialszik. Egy megvérezett ököl rácsap az utolsó tyertyalángra. Sötétség. Alig mozog valami. A mester összehajtja a lábait, mint a bicskát, karajiva! valami buta képzelésben megöleli magát s leül a földre. Utálatos hangok hallatszanak. Hűvös szél vágja meg. Megrázkódik. Aztán csak ül és bámul. Előtte fekszik a fiatal munkás, aki rávette az ivásra. A gondolatai kezdenek lustán kikecmeregni a fullasztó gőzből: — Hivatásom. Felvilágosítani, tanítani. Papokat, babonákat elégetni. Durva munkásnép. Nem tudja, mit tesz. Mindegy, így is jó. Azért mégis, nekem fel kellene világosítani. Aztán nagyot kacag és feláll. Úgy nyúlik ki a sötétben a földből, mint egy kialudt gyertya. A rekedt kacagás kellemetlenül fellármázza az éjszaka mámoros hangulatát. A felhőkből kibújik a hold. Odahajol a részegen alvó munkástestvér fölé és megcsókolja a száján. — Te zsivány. Talán mégse kell az a nagy világosság. Jó a mámor. Még fiatal az emberiség a kijózanodáshoz. Azzal óvatosan, hogy valakire rá ne lépjen, kilábol a forradalmi tanyából. Kiér az országútra, rávilágít a hold s intelligens apostol-feje kissé részegen bólongat finom, törékeny nyakán. Fehér Sándor: A mester - elbeszélések — Szer/ceszíeífe; Gömöri Jenő. Modern könyvtár 197. szám. 1912. november Fehér Sándor elbeszélése, amely „A Mester" című kötetében jelent meg Boris Boris maga mellé rakta a fapadra a piroskendős, esőáztatta kis batyut és nekiengedte magát a melegedésnek: szinte fürdött ennek a lebujnak a sűrű, nehéz levegőjében. Gömbölyű, széles képét előretolta és bambán hallgatta, ámbár nem értette, a lármás cselédek tereferéit. Akkor mosolyodott csak el, amikor egy fiatal úr széleseket csapott egyik-másik leánynak húsos hátára és kihangzott a sikoltás, nevetés: — Jaj, a cupringer úr: vigyázzon kisasszony! A kunkora bajszos fiatal úr pedig a másikhoz hajolt, aki egy nagy, vastag könyvben lapozott és odabökött Boris felé: — Az a riska ott a padon; talán jó lesz. Azzal intett Borisnak, aki esetlenül odaállt az asztal elé, két kezével fogva a kis batyut.