Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1979. (1979)

TANULMÁNYOK A PÉCSI IRODALMI ÉLETRŐL - Erdődi Gyula: Adatok Fehér Sándor életéhez

s kacag az új hóbortokon. Ady saját kálvária során át érezte közönségünk esztétikai tudatiamságát. ,.Minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle. . ." de itthon a finomkultúr legények meg akarták fojtani, ki akarták pányvázni lelkét. Csoda-e, ha a magyar földet ugarnak látja, hol a dudva, muhar, a gaz lehúz, altat, befed mindent. Fejét lehajtja a ,,szent humuszig" s míg a föld alvó lelkét lesi, megérzi a ,,rég múlt virágok illatát" és észreveszi, hogy ,,e szent földön valami rág." Az égig nyúló giz-gazoktól nincsen, nem lehet itt virág az ,,ős buja földön dudva muhar". Párizsba menekül s a Szajna-partján kultúrsóvár lelke megnyugszik. A Duna partján Démonok űznek csúfot velem, A Szajna partján álmokba von be Százféle, szűz szerelem. Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb, Sejtelem-csók minden dalom, Szent Cecilia hajol lelkemre Álmatagon. És mégis visszajön. Visszajön újra. Mégis megyek. Visszakövetel A sorsom. S aztán meghalok, Megölnek a daltalan szívek S a vad pézsma-szagok. Ez idáig egyéni tragédia. Magyar költő sorsa, ki érzi, hogy korán jött, hiába dönget kaput és falat, nem hallják, s akik hallják, azok sem értik. II. verses könyve: Vér és arany. — Ebben már a nemzet, az Isten-verte magyar nemzet tragédiájával foglalkozik. ,,Én siratom magam s a népem." Nyugtalankodik, kétségbeesik a magyarság sorsán. Mire egy éjjel kivallatja a testvérváros között hömpölygő vén Dunát. »Mindig ilyen bal volt itt a világ? Eredendő bűn, lanyha vétek, Hideglelés, vergődés, könny, aszály? A Duna-parton sohse éltek Boldog, erős kacagó népek?" S halk mormolással kezdte a mesét A vén Duna. Igaz az átok, Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sohse látott. A Duna-táj bús villámhárító. Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda Ahol a szárnyakat lenyesték S ahol halottasak az esték. »Sohse lesz másként, így rendeltetett." Sorsunk tehát fátum. Hasztalan minden, a „magyar messiások ezerszer is meghalnak s üdve nincs a keresztnek, mert semmit sem tehettek". Ady már nemcsak a maga, de nemzete sorsát is kilátástalannak érzi. A saját kálvária útján jut el addig, ahonnan a nemzet jövőjét is ködbe borultnak látja. Mintegy a maga feldúlt lelkén át nézi a magyarságot; romokat lát mindenütt. Átok ül rajtunk s mindig ilyen bal lesz itt a világ. De néha mégis felüti lelkébe fejét a hit, reménység. Hátha mégis csoda támadna. Hisz történnek még csodák! Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre Új arcok, új szemek kacagnak az égre. Új szelek nyögetik az ős magyar fákat, Várjuk már, várjuk már az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik. Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet.* * A korabeli sajtó két versszakot közölt egybe. Föl kell tehát égetni az ódon vármegyeházát. Ez talán még segít. Radikális kura, orvosság, mely méreg, ölő is lehet. III. állomás: az „Illés szekerén".