Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1978. (Pécs, 1979)

TANULMÁNYOK ÉS FORRÁSKÖZLEMÉNY A NEMZETISÉGEK LEGÚJABBKORI TÖRTÉNETÉHEZ BARANYÁBAN - Tegzes Ferenc: A miniszterelnökség délszláv szakreferensének jelentései a baranyai délszlávokról az 1920-as évek első felében

Megmagyaráztam nekik, hogy az meggondolatlan és teljesíthetetlen kívánság, hogy gyermekeiik csak horvát nyelven tanuljanak. Gyermekeik vallanak elsősorban kárát annak, ha nem tudnának magyarul. Az az óhajuk azonban méltányolandó, hogy sokác anyanyelvükön is tudjanak olvasni, írni és imádkozni, de nem horvát nyelven, mert erre nincs szükségük. Azért nyugodjanak meg abban, hogy tanítójuk ezután külön órákon fogja gyermekeiket a sokác olvasásra, és imádkozásra írásra tanítani. Hogy a képviselőtestületben és az iskolaszékben is kapjanak helyet, ebben a tekintetben majd gondoskodás fog történni. Az egyik sokác gazda erre azt kívánta, hogyha az ő gyermekeiknek magyarul kell tanulniok, akkor a magyarok gyermekeit kötelezzük arra, hogy ők meg sokácul is tanuljanak az iskolában. Figyelmeztettem őket, hogy Magyarországban lakunk, az állam nyelvére tehát mindenkinek szüksége van, a sokác nyelvvel ellenben még Pécsig sem juthatnak, mert sem eladni, sem venni nem tudnak, ha sokácul beszélnek, míg a magyar nyelvet mindenki megérti. A jobb kinézésű gazdák igazat adtak és megelégedve hangoztatták, hogy ők tudnak magyarul, s hogy ők Pécsett s másutt a vásárokon magyarul alkusznak. Az egyik sokác gazda kifogásolta azt, hogy a sokác olvasást és írást a tanítási időn kívül s nem a rendes órákban tanítják, mert ez — úgymond — lekicsinylése a sokác nyelvnek. — „Senki sem akarja lekicsinyelni a sokác nyelvet, de ezt másként megoldani nem lehet az órák beosztása és az iskola rendje miatt. Különben bízzuk ezt a tanítóra, majd ő beosztja magának a sokác nyelvi órákat úgy, amint neki legjobban megfelelnek"! — Volt a válaszom. Mire megnyugodtak. Ezek után a magyar gazdákat hívtam össze s velük tárgyaltam. Kérdeztem tőlük, hogy miért haragusznak a sokácokra ? — „Azért — válaszolták, mert a megszállás idejében a sokácok a szerbekre támaszkodva elnyomtak bennünket és kellemetlenséget okoztak nekünk. Néhány nappal a szerbek kivonulása előtt pedig szerb csendőröket hozattak a faluba, mert féltek a megtorlástól. Mi magyarok kénytelenek voltunk a hegyekbe s erdőkbe menekülni a minket üldöző s rajvonalba felfejlődött sokácok elől." „A szerbek kivonulása után minden megváltozott. Most mi kerültünk felül, azért félnek tőlünk, ezért elégedetlenek. A szerbekben még mindig reménykednek." A magyarok állítása szerint: a sokácok éjnek idején a Jugoszláviába menekült falubeliekkel és más izgatókkal a szőlőkben találkoznak és érintkeznek. Az asszonyok pedig férjeikhez szöknek át s így a sokácok állandó összeköttetésben vannak azokkal, akik a szerb megszállás idejében a bajok okozói voltak. A magyarokat, mint előbb Birjánban tettem, a haza jelen súlyos viszonyaira való hivatkozással kértem, hogy mivel ők az erősebbek és okosabbak, bocsássanak meg a sokácoknak, legyenek keresztényi türelemmel irántuk és béküljenek ki. A magyarok megértették és hajlandóknak mutatkoztak a kibékülésre, mire a sokácokat is behívtam. A magyarok előtt a szemükbe mondtam, hogy hibáztak s hogy ők maguk az okai mostani bajaiknak, de a magyarok megbocsájtják, amit ellenük vétettek s a magyar haza és a falu érdekében hajlandók velük ismét a régi jó viszonyban élni. Úgy a magyarok, mint a sokácok közül a vérmesebbek zajongani s felhányni kezdtek egymásnak egyet-mást, én azonban csendet kértem, s felhívtam őket a kibékülésre s a testvéri és baráti kézfogásra. Az öregebb gazdák — magyarok, sokácok egyaránt — egymáshoz közeledtek s kezet fogtak. Látva ezt a tüzesebb fiatalabbak, követték az öregebb gazdák példáját, aztán a volt haragosok összegyűlve, barátságos hangon beszélgettek egymással. Azzal az ígérettel váltam el tőlük, hogy néhány hét múlva ismét felkeresem őket, hogy meggyőződjem, vájjon mind a két részről megtartották-e adott szavukat a kibékülést illetőleg? Azzal a benyomással távoztam, ha tán végleg nem is csillapítottam le a háborgó kedélyeket, de a béke csíráit sikerült elültetnem a szívekben. A többit meg fogja hozni az idő. A lothárdi viszonyok rendezése körül most egyelőre más intézkedésre nincs szükség, mint a közigazgatási bizottság, illetve a kir. tanfelügyelőség útján a lothárdi tanítónak meghagyni, hogy a sokác nyelvű tanulókat az olvasásra és írásra heti 3 órában sokác nyelven is tanítsa. A pécsi egyházmegyei tanfelügyelőség ugyanerről szintén értesítendő volna. 1923™ Ezt a községet is április 7-én kerestem fel. Lakosainak fele magyar, fele horvát. Múlt évi baranyamegyei látogatásom alkalmával ez is azon községek közé tartozott, melyben a viszonyok a legkedvezőtlenebbek voltak. A község bírája és az igazgató-tanító megnyugtattak a község lakosságának jelen magatartása felől. Szerintük a község magyar és horvát ajkú lakossága most békés egyetértésben él egymással. A múlt évi véres összeütközések megszűntek. Csak egy sokác gazda szokott hangosabban beszélni a sokácok jogairól, de a bíró ilyenkor észre szokta téríteni.