Az Ujság, 1975 (55. évfolyam, 2-50. szám)

1975-03-06 / 10. szám

1975. MÁRCIUS 6

AZ ÚJSÁG

5 OLbÁi:

Somogyi Ferenc dr.:

MAGYAR

NYELV ÉS IRODALOM

1825-től 1920-ig

— Folytatás —

VÖRÖSMARTY MIHÁLY LÍRÁJA

V

Dúsabbá teszik azt,

Dúsábbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az ínség S rút szolgaság nyomaszt, így kelbe lenni? vagy ba nem,

Mért oly idős e gyötrelem?

Mi a kevés? erő vagy az erény?

Nincsen remény!

VI

Istentelen Frigy van közölted Ész és rossz akarat!

A butaság dühét növeszted,

Hogy lazítson hadat.

S állat vagy ördög, düh vagy ész,

Bármelyik győz, az ember vész:

Ez őrült sár, ez istenarcú lény!

Nincsen remény!

VII

Az ember fáj a tőidnek: oly sok ,

Harc- s békeév után A testvérgyűlölési átok Virágzik homlokán;

S midőn azt hinnők. hogy tanúi.

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! Nincsen remény!

1846

£

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová I épsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön.

Ha istenésszel, angyal-érzelemmel Használni tudnák éltük napjait.

Miért e lom? bogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az Isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság bol dog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók.

Hamis bírák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszagg atták!

Hogy majd belőle csinos könyv legyen.

Számon kivűl maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldusasszony Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lelt a rabnép s gyávák köntöséből S most a szabadság és a hősi kor Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők Gúnyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved.

De hál hol a könyv, mely célhoz vezet?

Líol a nagyobb rész boldogsága? — Ment-e A könyvek által a világ elébb?

Ment, hogy minél dicsőbbek népei.

Salakjuk annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajt&on a hír nemzetére.

Dehát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a szív égő romja mellett,

Hogy tévedt, sújtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket — midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette — csúfos háladattal Kezdett imádni a gálád világ.

Népboldogító eszmék vértanúi,

Ök mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel Rossz szenvedélyek oktatóival Ök mindegyül! — a jók a rossz miatt Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma.

Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték!

Llogy még alig bir a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon;

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai E névhez ember ! advák örökül —

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis — mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a Ielkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján Kihallhatók az angyalok zenéjét.

És földi vérünk minden cseppjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek.

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem bővülnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a Iegnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivittük a mély sűlyedésből,

S a szellemharcok tiszta súgaránál Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat.

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844

A GUTTENBERG ALBUMBA

Majd ha kif árad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomom pórnép emberiségre javul;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajhói egy szó válik ki dörögve: igazság!

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1840

ROSSZ BOR

Igyunk, barátim, szomjas a világ,

Kivált a költő, aki tollat rág.

Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt.

Igyuk meg hót ez átkozott italt.

Csapiáros, méregkeverő!

Ne pislogj; jobb bort adj elő.

Cudar biz ez; de óm igyunk.

Hiszen magyar költők vagyunk.

Gyalázatos bor! illyet iddogál Magyar hazánkban ifjú s agg szakáll, Kivévén a bölcset meg a papot:

A költő versben lót csak jó napot.

Csapiáros, méregkeverő!

Ne pislogj; jobb bort adj elő.

Cudar biz ez: de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

Mondják: Egernél híres bor terem.

Verembe szűrik tón? nem ismerem. Megénekeltem harcait, borát,

S mind e napig nem láttam áldomást Csapiáros, méregkeverő!

Ne pislogj, egrit adj elő.

Cudar biz ez; de óm igyunk.

Hiszen magyar költők vagyunk.

Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!

Borod setét, mint a cigányleány,

És benne a szív édes lángja ég.

Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.

Csapiáros, méregkeverő!

Ménes borából adj elő.

Cudar biz ez; de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

Ki Iáta bort, zöldet, mint drágakő?

És híg aranyt, mely nyakba önthető?

Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:

Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt. Csapiáros, méregkeverő!

Legjobb borodból adj elő.

Cudar biz ez; de ám igyunk,

Hiszen magyar költők vagyunk.

Elég! Elég! Fejünk majd megszakad, Szemünk borúi és nyelvünk elakad. Költődnek, oh hatalmas Hunnia,

Légy-étetőt engedsz-e innia!

Csapiáros, méregkeverő!

Pusztulj, ne adj több bort elő.

Nagvon cudar, de drága volt: ízleld meg érte a pokolt!

1844

KESERŰ POHÁR

Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd,

S az üdvösségedet Könnyelműn tépi szét;

Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könyűt,

S míg az szivedbe vágyat olt Ez égő sebet üt;

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

Eloszlik mint a búborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,

Függél barátodon,

És nála titkaid:,

Becsület és a hon,

S ő síma orgyilkos kezét Befúrja szívedig,

Míg végre sorsod árulás Által megdöntetik;

Gondold meg . . . stb.

Ha szent gondok között Fáradtál honodért,

Vagy vészterhes csatán Ontottál érte vért,

S az elcsábúltan megveti Hű buzgóságokat,

S lesz aljas-, gyáva-, és buták Kezében áldozat ;

Gondold meg . . . stb.

Ha fájó kebleden A gondok férge rág,

S elhagytak hitlenűl Szerencse és világ,

S az esdett hír, kéj s örömed Mind megmérgezve van,

S remélni biztosabbakat Késő vagy hasztalan;

Gondold meg . . . stb.

S ha bánat és a bor Agyadban frigyre lép,

S lassanként földerűi Az élet puszta kép,

Gondolj merészet és nagyot.

És tedd rá éltedet:

Nincs veszve bármi sors alatt Ki el nem csüggedett.

Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;

De amig áll, és amig él,

Ront vagy javít, de nem henyél,

1845

ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordult a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm- s reménytől reszketett a lég. Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés, hangján üdvözölje: Hallottuk a szót. Mélység és magasság Visszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillantatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel Iapdázott az égre. Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialudt,

S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolók le Az ellenséges istenek haragját.

És folyton folyvást ordított a vész.

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közül.

És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember. Egyszerre őszült az meg mint az Isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

A félig istent, félig állatot,

Elborzadolt a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat Vészén, Virágok bársonyába öltözik.

Üveg szemén a fagy fölengedendő S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjúságot hazud:

Kérdjétek akkor azt a vén kacért,

Hová tévé boldogtalan fiait?

1850

Folytatjuk i—

KÉSŐ VAGY

Túl ifjúságomon, Már eltűnt koromat;

Túl égő vágyimon, Kívántam mind, amit

Melyeknek mostohán Ábrándos álma hitt:

Keserv nyilt nyomdokán; Az édes bánatot,

Túl a reményeken, Mely annyi kéjt adott,

Melyekre hidegen A kínba fúlt gyönyört,

Éjszínű szemfödőt Mely annyiszor gyötört.

Csalódás újjá szőtt; Hiába, hasztalan!

Túl a szív életen Ifjúság és remény

Nyugodtan éldelém Örökre veszve van

Mit sors s az ész adott. Az évek tengerén:

Az őszi szép napot. Remélni oly nehéz

De hogy megláttalak. A kornak alkonyán.

Szép napvilágomat, S szerelni tilt az ész

Kívántam újólag Letűnt remény után.

1850

ÁBRÁND

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzehnim édes tartományát;

Eltépném lelkemel Szerelmedért.

Szerelmedért Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év tel én Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal Kihalhatatlan fájdalommal:

És némán szenvedő,

Szerelmedért.

'," Szerelmedért Eltépett lelkemet ’Istentől újra visszakérném.

Dicsőbb erénnyel ékesítném,

S örömmel nyújtanám neked Szerelmedért.

1845

FELEDÉS

Elfelejtenélek, De ha elfelejtlek.

Ha tudnám, Meghalok:

Hogy azután békén Innen új világra

Alunnám. Virradok.

Álmodoznám fényes S van-e angyal ott is

Reggelig. Mint te, lány.

És mulatnék késő Kit szeressek oly hőn

Éjfelig: S igazán?

1842

AZ EMBEREK

I

ii Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél,

S megfagynak forró szárnyaikkal A zápor és a szél,

Könnyzápor, melyet bánat hajt.

Szól, melyet emberszív sóhajt.

Hiába minden: szellem, bűn, erény:

Nincsen remény!

II

Hallátok a mesét: a népnek Atyái voltának,

S amint atyái vétkezőnek,

Ök éigy hullottanak:

A megmaradt nép felsüvölt:-Törvényt! s a törvény újra ölt.

Bukott a jó, tombolt a gaz merény:

Nincsen remény!

III

És jöttek a dicsők, hatalmas Lábuk törvény felett.

Volt munka: pusztított a vas!

S az ember kérkedett.

S midőn dicsői vesztenek,

Bújáb an egymást marta meg.

S a hír? villám az ínség éjjelén:

Nincsen remény!

IV

És hosszú béke van s az ember Rémítő szapora.

Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora:

Sóvár szemmel néz ég felé.

Mert, hajh. a föld! az nem övé.

Neki a föld még sírnak is kemény:

Nincsen remény! j