Az Ujság, 1972 (52. évfolyam, 3-41. szám)
1972-09-14 / 35. szám
1972 SZEPTEMBER \4. ÄZ ÜJSX'G $, ÖLDAE KOS KÁROLY: AZ ORSZÁGÉPITÖ i— Folytatás <—> (Elnézést kérünk kedves olvasóinktól azért, hogy a legutóbbi számunkban a folytatólagos regényünkből sokkal később részletet közöltünk tévedésből. Az augusztus 31-i számunkban közölt rész folytatását hozzuk most.) 1 Az asszony nem szólt, s István megint a hegyeket nézte. — Érzem, tisztább, hidegebb ez a levegő, keményebb és élesebb a szél, aki itt a hegyekből jön, a szem messezbb lát el, mint otthon, nálunk. Hanem a hegyek taréját látom csupán. De tudom, a szűk völgyekben megszorul a levegő és fűszeresen kábító. Mint az a bíborszínű, illatos, édes vörös bor, amit ma itt ittam, s amitől, lám, megszédült a fejem. Most is érzem. A mi borunkat német földről hozzák le a hajók a Dunán és az soha meg nem szédített; attól a világos színű, savanykás vinkótól csak olyankor lett melegem, ha hideg téliben agyon fagyva, édesanyán felforraltatta és mézett, liieg törött borsot kevert belé . . . Az asszony elindult a várfal hosszában szép lassan és István mellette. Bíbor színű ruhája nyakán széles arany paszomány,' aranyos deréköve elől a földig lógott és zöld kövek villogták benne. És ahogy mentek, a ruhából kábítóan fűszeres, furcsán meleg illat csapta meg az írfit. Az asszony pedig csak ment, lassú, sétáló lépésekkel és mellette IstVán. Szótlanul, és szívta, minden lélegzéssel beszítva azt á fűszeres szagot és érezte, hogy szédül, bódul a feje és a látása íavarósodik. Az asszony a grádicson lépked már lefelé és már á vér dombján fel, bíbor színű ruhájában délcegén irig-TÍng, mint kevély liliomvirág. Feje büszkén feltartvá kjcsit méghajtott nyakán és minden lépésnél előrebukik á szoknya alól az apró, hegyes, sárga papucs. A , várpiácón a palota előtt áll meg. Az alkonyatban világít a fehér orcája. Vékony íves szája kicsit nyitva és az apró fogak! mint a nemes gyöngysor. Az asszony áll István felé fordulva s az úrfi most reszket, a hideg rázza és összeszorítja a fogait, mert harapni akarna. Itt a nyílt piacon meg akarná harapni azt a piros, vékony szájat. Az asszony komolyan nézi és fényes fekete szeme tündöklik. — Mondd István, szép-é bajor Gizella? Egy pillanatra elsötétül a világ és összeszorul István torka, mintha fojtaná a szó. Azután csak hallja megint a szelíd, zengő hangot: — Szőke a haja bizonyosan, mint az arany és kék a szeme, mint a tavaszi ég. — Nem láttam, — István dadog, — nem ösmerem. , — De feleségül fogod venni, István. — Apám akarja, anyám akarja, — száraz a hangja és tompa. Az asszony, mintha megsajnálta volna a fiút, a hangja halk és kicsit reszket: — S bajor Gizella? — Apáca. Az asszony megborzongott: [— Krisztus menyasszonya. — A püspök akarja. j— S te pJ$arod-é feleségül? Szembe npztek most és a szemük ölelkezett. — Téged akarlak!. . . Az asszony szó nélkül megfordult és ment . . . * * * Amikor István a vendégházba lépett, ott kapta Radla apáturat. A barát az ablak mellett ült magashátú székben, az irópolc előtt, a polcon kinyitva hatalmas, vastag kör\v. Olvasott a barát és alig nézett fel, mikor az ajtószőnyeget István félrehajtotta. S olvasott, amikor az Ieheveredett a nyugovó padra. S nem emelte fel a fejét a könyvből akkor sem, amikor megkérdezte: — Ösmered-é a tíz parancsolatot, akit az Úr Mózesnek adott a Sinai hegyen? — Ösmerem. — S'tudod-é, mit mond a kilencedik parancsolat? István felkönyökölt. Vér öntötte el orcáját és keze ökölbe szőrűit. Ugrani szeretett volna és ütni. — Mit akarsz? — Vigyázz, István. Senki ember a parancsolatot büntetlenül meg nem szegheti. Te sem. 1 e még úgy sem, Gézafia István. Állott már István és minden izma feszes, mint kihúzott íj húrja. Szeme a baráton, akit a húnyó nap tüzes korongja élesen rajzolt körül. Keze az övébe dugott kés nyelét markolja. Egy ugrás és a barát koponyája lyukas. Radla feje lassan feléje fordul és a barát tiszta, hideg szeme reá tapad. A kéz elernyed a markolaton s Iesiklik róla. István nagyot Iélekzik, a feszültség megbágyad. Az apátur hideg hangja, mint kemény kalapács, üt az agyára: — Tudod jól, mit akar a Nagyúr, akinek megszámlálta az Úr a napjait és a somogyi pogány keselyű lesi már a dögöt. Vigyázz hát István! Nagy dolgot cselekedhetsz magadnak és maradékidnak és nagy dolgot az Ür Jézus Krisztusnak, aki a kereszten halt meg, pedig az Istennek fia volt. Te arra vagy választva, hogy országot építs. A kicsi rózsa illata hamar elszáll, s kinek kell az elhervadt rózsa? De örökkévaló hatalom a földön egy van: a keresztre feszített Krisztus szentegyháza. És annak éles kardja: a császár . .. — A császár, — mondta utána öntudat nélkül István. A látóhatár szélébe immár beléragadó napba nézett és megkáprázó szemét behunyta. De így is, a sötét feketeségben is tüzes korongot látott és abban egy halovány ar-c ból szigorúan szomorú sötét szemek néztek reá és komoly, felemelt kéz három felmutatott ujja fenyegette meg . . . . . . Kívülről a tóka tompa kalapácsolása riadt a csendbe és István megrettenve nyitotta ki a szemét. A barát állott az ablakban. Feje meghajtva, keze öszszekulcsolva mellén. Imádkozott. A nap lebukott a hegyek mögé és az égboltozat színe, mint a húnyó tűzé. Az ajtó függönye Iebbent és egy udvarnok dugta be a fejét rajta:-_'jr "„■„j'.rr.yj.rw....... - —.5 —t i-Li-Mmju tii ijJ—»tw — Estebédre kéreti az urakat az úrasszony . . . * * * Az ebédlőházban Csanád jött eléje sietve: — Hajnalban indulunk Ajtony úrral. István bólintott. — Velünk lovagolsz-e, vagy visszavárod a vajdát? — Nem tudom még. Mindenki sietett az estebéddel és szó alig hangzott. Az úrasszony hozzá se nyúlt az ételhez. Orcája, mint a régi elefántcsont és a szeme valahol messze kalandozik. Csanád kedvetlenül pillantgat ifjú urára. S István ivott. A barát alig pillantott fel az ételről. Ajtony és a felesége állottak fel legelsőkul. Hajnalban indulni kell a vezírnek, s pihenni is szükségesvalamelyest. Az asszony orcája megpirul, szemét a földre süti, de szája mosolyog. Az úrasszony is feláll. S egy pillanatig úgy áll, aztán hirtelen Istvánhoz lép. Hangja ércesen cseng: — Búcsúzom. Hajnalban indulsz te is, tudom. Megakadt. A szeme egyszerre tele lett könnyel. Megfogta a fiú két vállát, magához vonta és tört hangja olyan volt, mint a zokogás. — Szívemből megszerettelek, István. És szájon csókolta . . . Aztán hirtelen eltolta magától, kiegyenesedett és hangjában újra az úrasszony parancsoló hangja: — Aki pedig ezért követ dob reám, azt megveri az igazságos Isten. Orcája, mint a fehér márvány. Csend. S állottak négyen, mint kőbálványok. Az asszony sorba nézte őket. Aztán megfordult és lassan, lehajtott fejjel kiment a házból. S most hárman állottak, mint köbálványok az ijesztő, üres csendben. A barát mozdult meg elsőben, Istvánhoz lépett és vállára tette kezét: — Gyere fiam. Sírd ki magad utoljára. Átölelte, úgy mentek ki. . MÁSODIK KÖNYV I p ELSŐ FEJEZET Szomorkás-zelíden, mosolygósán öregedő, szép őszi idő. A napfényben ezüstös ökörnyál úszik, a domboldalon nyílik az őszi kökörcsin. De hajnalonként hóharmatosak a vízmenti rétek, s a kristálytiszta éccakában hideg pompában fényeskedik a holdsarló, mint csiszolt acélpenge. S a bükkös erdő lombja mindennap pirosabb. A palotás ház melletti kisházban az estebédet tették az alacsony asztalra az étekhordó szolgák, amikor a toronyi őr kürtje riadt. És az étel ott hűlt a tálban; se Géza úr, se Sarolt nem nyúlt égy ujjal se hozzá. Amióta István elment, az estebédet itt, a kisházban ették meg ők ketten és egy hete minden este sokáig, bé a sötét éccakába, vártak. Egyikük sem mondta, mire vár, de mindakettő várta, mikor riad a toronyi őr kürtje. És most nem mertek moccanni és egyikük sem merte kimondani azt, amit a másiktól várt volna. Csak ültek és nem moccantak. Künn nyers zaj, dobogás, csörgés és topogás és emberi hangok és az ajtó takarója Iebben. Halkan mondja az ajtónálló: i — Nagyuram, az úrfi. Meg a barát. És Csanád úr. Két ember Iélekzett fel mélyen, felszabadulva. — Várom őket. Hármukat várom. Beléptek. Elől István, kicsit mögötte a barát és hátul Csanád. Friss, éles levegő áramlott be velük és izzadt ló szaga. Az ajtóban egy szempillantásra megállották, a szemük kicsit pislogott. A mennyezetről hosszú láncon csüngő négylángú olajmécses égett sárga, imbolygó lánggal és kicsi fényudvarán kívül barna árnyékban maradt a ház. A félvilágosságban a tarka szőnyeggel letakart pádon heverő Nagyúr sovány, beesett, vértelen orcájából a sötét szemek lázasan csillogtak és az ágy fejénél kicsi párnás székecskén kuporgó Nagyasszony tágra nyílt bársonyos szemeiben visszatükröztek a mécs apró lebegő lángocskái, mint éjjeli fű közül a fénybogarak. A nyolcszegelletű asztalocskán az ezüstkancsó meg-megcsillant. István a nyugovó pádhoz lépett és némán köszöntött. Anyja állott már akkor, keze szívére szorítva. — Hadd lássalak, — szólott az Ür és félkönyökére támaszkodott. — Hadd lássalak, — suttogta a nagyasszony és hátralépett egy kis lépést. István pedig hol az egyikre, hol a másikra pillantott. A pohárnok három arannyal írott ezüst serlegett tett az asztalra. A serlegek színültig borral. Akkor intett az Ur és a cselédek eltűntek. Feszült csend, csak a mécsek sárga lángocskái imbolyogtak, sercegtek és fel-fellobbantak. A beteg ember pedig visszadőlt a párnára és lehunyta szemét. — Jól van, István, — csak ennyit mondott. A nagyasszony egy szót sem szólt, de nézte a fiát, akinek ime, a hosszúkás orcája megszegletesedett, szája vonala megegyenesedett, fakó, lágy bőre cserzett, barna kordován, szeme között örök időkre vágott barázda és a nézése hidegen változatlan. A Nagyasszony feje lassan, alig észrevehetően jobbrabalra ingott és szája szegletében szomorú, fáradt ránc. S mintha hirtelen megrokkant, megvénült volna egyszerre. István anyját nézte, de orcáján egy vonal se változott; szeméből egy meleg sugaracska se lobbant feléje. — Anyám, úgy van minden, ahogy Te akartad. És a halk szó Sarolt szívére ütött, mint súlyos vaspöröly: így akartam? Vajon így-e én? — Folytatjuk — Dr. Zsuffka Viktor (C alifornia): RÉGI SPORTEMLÉKEIMBŐL A magyar sportnál a kommunista hatalomátvétel után nagy visszaesés állott be. Éppen a legtehetségesebb és legrátermettebb sportemberek és edzők voltak kitéve a legnagyobb mellőzésnek. Nem a szaktudáson, hanem az ideológiai jártasság ”-on volt a hangsúly. Somfai Elemért például, aki a húszas évek legnagyobb és nemzetközileg is legeredményesebb magyar atlétája volt, egyszerűen kitelepítették a kommunisták és arra kényszerítették, hogy egy kis faluban a munkások és szövetkezetben dolgozó parasztok latrináit tisztítsa. Dr. Csapiár András, a sok dicsőséget megért világrekorder futóbajnokunk már jobban járt. Öt nem telepítették ki, hanem büszke segédmunkásként építhette a népi demokráciát. Ugyancsak segédmunkássá avanzsált Dr. Kánássi Gyula olimpiai vízipoló bajnok. Ezért volt kénytelen sok kiváló sportember és edző hátatfordítani hazájának és otthagyni a kommunista paradicsomot. A magam részéről azért vesztettem el annakidején edzői állásomat, mert egy Avós őrnagy tettenért , amint éppen "imperialista propagandát folytattam a sportpályán. Tény az, hogy éppen Cornelius Warmerdam-nak, a világ egyik legnagyobb rúdugrójának, aki 1 7 évig tartotta a világrekordot bambuszaiddal, a fényképfelvételeit mutogattam atlétáimnak. Nagy bűnöm az volt, hogy az élenjáró szovjet módszer helyett imperialista stílust tanítottam . . .” Ez a korlátolt eset ma szinte hihetetlenül hangzik, de hogy mennyire igaz, azt bizonyítja az a tény, hogy közvetlenül a magyar szabadságharc kitörése előtt engem is rehabilitálni akartak és Sebes Gusztáv egy pártaktiván előadás tárgyává tette ezt, mint tipikus esetét az ostoba túlzásoknak. Rá kell most mutatnom a mai sport bizonyos sajnálatos dekadenciájára is. Mi annakidején amatőrök voltunk. Evvel szemben ma a Szovjetunióban, és példája nyomán a többi vasfüggöny mögötti országokban az élsportolók között nincsenek amatőr versenyzők, illetve csak álamatőrök vannak. A versenyzőknek van igazolt állásuk, különben nem vehetnének részt az olimpián, azonban polgári foglalkozásuk csak látszat. Nem járnak be dolgozni, csak fizetésüket veszik fel. Más dolguk nincs, mint a szakadatlan edzés, gyakorlás, sportolás, kondicionálás. Ameddig tehát a szabad világ amatőr versenyzői hivatalokban dolgoznak, vagy az egyetemeken tanulnak, addig a kommunista államok versenyzői csak a sportnak élnek, illetve kötelesek is annak élni. A kommunista államok professzionistákat állítanak szembe a szabad világ amatőrjeivel. Nem akarok bonxlátó lenni és remélem, hogy nem is lesz igazam, de bizony a történelem könnyen megismételheti önmagát. A régi ó-görög olimpiák megrendezését Theodózius császár azért tiltotta be végleg Krisztus születése után 393-ban, mert az ideális amatőr szellemet felváltotta a professzionizmus. Mező Ferencnek híres olimpia-győztes könyvét, az Ó- kori olimpiai játékok történeté t kell elolvasnunk, s láthatjuk, hogy a klasszikus olimpiák csak addig állhatták fenn, amíg a győzteseket olajággal és babérkoszorúval díjazták. Sajnos, később a gladiátorok durva küzdelme és a pénzbeli fogadások bemocskolták az addig olyan nemesen szép és tiszta sportszellemet. Emellett kezdték a sportot felhasználni politikai és propaganda célokra a kereszténység ellen. Az ókori civilizációnak ez a legszebb intézménye lassan eldurvult és a szép jelszó, amely eszmei célja volt a klasszikus kor ifjúságának, hogy Mens sana in corpore sano’ (ép testben ép lélek), lassan teljesen feledésbe ment s helyette egy másik mondás jött divatba: buta, mint a gladiátor... Önkénytelenül a kommunista államok Világifjúsági találkozói jutnak eszembe, mit, ha rajtam múlna, már rég betiltottam volna. (Tudtommal már maguktól is megbuktak.) Betiltottam volna minden hamis propagandájával együtt, legyen az bár Béke-harc , vagy harcos béke’ hazugságaival telve is. Mert nemcsak a sport nem fér össze a politikai propagandával, de nem stimmelnek a hamis jelszavak sem. Mert a béke-harc csak a kommunista ideológia egyik torszülött blöffje. Oroszországnak, sőt a vi Iágirodalomnak egyik legnagyobb Írója, Tolsztoj Leo is éles különbséget tett a Háború és béke között ezt kellene már tudomásul venni a hamis jelszavak prófétáinak, hogy nem lehet örökké a műveletlen tömegek hiszékenységére számá tani, mert az emberek többsége lassan felébred. Sajnos, legtöbbször későn ébrednek fel, s ezért kommunisták, akik hisznek is meggyőződésükben, már csak a szabad országokban vannak, de nem a vasfüggöny mögött. Most Amerikán van a sor, mert a kommunista nyomor nem bírja elviselni, hogy ez a hatalmas, gazdag és erős ország — minden belső bomlasztó aknamunka ellenére — még mindig szépen prosperál. Most Amerikát akarják tönkretenni és a hatal más néma többség bénultan tűri, hogy vágóhídra vigyék. Pedig mindenki tudja azt az alapigazságot, hogy minden társadalmi és politikai rendszer létjogosultsága csupán attól függ, milyen életszínvonalat tud nyújtani állampolgárai számára és mekkora szabadságjogokat tud biztosítani részükre. Csak ezek a tények számítanak, a többi üres mellébeszélés és hazugság, és ezeknek a hazugságoknak terjesztése nem lehet feladata a sportoló ifjúságnak. A kommunista országok professzionista sportjával kapcsolatban nem tudom, ma mi a helyzet Magyarországon, de pontosan tudom, hogy a Helsinkiben tartott olimpia után a győztesek és helyezettek a minisztertanács által megszavazott 20,000.—, 15,000.— és 10,000.— forintokat kaptak, amely megkülönböztetésnél csodálatosképpen nem az elért eredmények és helyezések számítottak, hanem az a körülmény, hogy az illető sportember hogyan viszonylott a párthoz. Sajnos, itt Amerikában a bomlasztás nemcsak erkölcsi, politikai és gazdasági téren üli orgiáit, hanem kezdi bemocskolni az olimpiai eszmét is. Avery Brundage-t, az utolsó nemesen gondolkozó sportembert, az utolsó amatőr szellemű fair-play játékost egyre több támadás éri. Az egyenes gerincű, 84 éves igazi vérbeli sportember még egyenlőre állja a sarat, védi a nemes sporteszme bástyáját a romboló erők ellen. De ki tudja, meddig lesz még ereje? Szerinte az olimpiai mozgalom a 20.-ik századnak csodálatos vallása. Ebben az eszmében nincsenek igazságtalanságok, nincsenek osztálybeli, fajbeli, családi vagy gazdasági különbségek. Az olimpiai mozgalom olyan, mint a napsugár, mely áttöri a fajgyűlö let, a vallási bigottság, vagy a politikai ellentétek okozta felhőket. Az olimpiai mozgalom manapság talán a legnagyobb társadalmi erő a világon, az olimpiai eszme forradalom a század materializmusa ellen, olyan áldozat, melyet nem a jutalomért, hanem az eszméért hoz az ifjúság ”. , Minden valóra válhat — mindenre van lehetőség. A lehetőségnek egyik lényege, hogy azt ki is használjuk. Azonban nem közömbös hogyan érjük el célunkat. Ez néha időt és munkát igényel. Talán mégis van valami kiút. Mint Ohio legnagyobb bankja szeretnénk Önnek ebben segítségére lenni. Valósítsa meg vágyálmait. Közös megbeszéléssel meg tudjuk azt valósítani. fyg CLEVELAND TRUST KÖZÖSEN, MINDENT VALÓRA VÁLTHATUNK.
