Az Ujság, 1960 (40. évfolyam, 1-48. szám)

1960-11-24 / 46. szám

OLDAL

7

AZ ÚJSÁG

NOVEMBER 24, 196§

Bűnös szenvedély

— REGÉNY —

— De hát hova megy és mit fog gondolni Matild, ha ön ezt tudatja vele?

— Hogy hova megyek, azt még nem tudom, — viszonozta szomorúan a leány s könny jelent meg szemében. — Matild bele fog ebbe nyugodni. Ö oly boldog, hogy nem sokat törődik velem— De én nem engedhetem ezt. Sohasem tudnék belenyugodni, hogy miattam hagyja el azt a helyet, mely önnek egyedüli otthona.

— Majd megszokja ezt a gondolatot. Mindent megszokunk, — mondta kétértelmű keserűséggel a leány s hátat fordítva Tibornak, folytatni akarta útját.

De az ifjú útját állta s nem akarta befejezettnek tekinteni ezt a társalgást, mely nagy izgatottságából látszott, hogy igen fontos reá nézve.

— Ne hagyjon igy el, Márta! — kiáltott könyörgő j hangon. — Hallgasson meg s mondja, hogyt teljesiti kérelmemet.

A leány büszkén egyenesedett föl s kicsinylőleg pillantott rajta végig, hogy Tibor arca a szégyentől elpirult. Szenvedélyesen ajkába harapott.

— Ily mozdulattal, ily tekintettel felel kérelmemre, amely a legőszintébb szívből ered?

— Volt idő, — kezdte Márta hideg, elutasító hangon,

■— midőn ajánlhatott volna nekem otthont és fődelet, de nem tette s ezt megfosztotta attól a jogtol, hogy most bármily más ajánlatot tegyen és törődjék velem- Utaink örökre kettéváltak s az életre istenhozzádot mondtunk egymásnak.

— Ismeri az okokat, Márta; lehet a lehetetlenség ellen küzdeni? — kiáltott fel Tibor kétségbeesve.

— Nem lehet, — viszonozta hideg gúnnyal a leány, — s ezért ne is folytassuk e tárgyat, mi egyikünket sem vezet célhoz.

E szavak után sietve távozott, egyedül hagyva Tibort, ki eddig maga sem tudta, mily szerelmi tűz lappang keblében a parázs alatt s mily emésztő, rettenetes lánggal lobbant az most föl egyszerre szivében azon váratlan tudatra, hogy Mártának még a közzellététől is meg kell válnia.

Ezalatt Szölgyénhy grófné és Matild a kertnek más részén sétáltak s nem kevésbbé élénk tái'salgásba s fontos

dolgok megbeszélésébe voltak merülve- Az öreg nő nem állhatta meg, hogy aggodalmát ne közölje leendő menyével amaz idegen emberre nézve, ki a cekei házban oly érthetetlen szerepet játszott s meg ne kérdezze annak kilétét. Ez Matildot láthatólag zavarta hozta, de nem késett a felelettel.

— A házamban unokáitól látott egyén egy olasz családból származott férfi, — mondta; — Cavalló Richardnak hívják. Atyám csak annyit mondott nekem róla, hogy életét és vagyonát neki köszöni, ezért mig él, kőteles vagyok őt nem csak anyagilag támogatni, de mindenben kedvét is keresni- Természetesnek fogja találni grófné, hogy atyám akaratát parancsnak és végrendelkezésnek tekintem— Természetesen, de minő állása lesz Tibornak mellette,, kí a leírás után, nem a legenyhébb kedélyünek látszik

— Tibor férjem lesz, — mondta hevesen Matild, — ennélfogva ur a házban. Azonban nem kétlem, elnézéssel fog viseltetni Cavalló gyengeségei iránt.

— Abban nem kételkedem s nyilatkozat után én magam is megvagyok nyugtatva, mert az igazat megvallva, so hasem tartottam jónak két nót vagy két férfit látni egy fe~

él alatt, kik mindaketten parancsolni és rendelkezni akarnak.

—így Mártával sem férnék meg, — viszonozta mosolyogva Viszlayné. ,

— ügy látszik, ő is ezt hiszi s azért akarja megváltoztatni tartózkodása helyét— Márta el akar tőlem menni? — kérdezte nemcsak meglepetve, de őszinte megdöbbenéssel Matild— így mondta nekem Adrián.

— Ez félreértés, ez lehetetlen, — kiáltott fel hévvel a fiatal nő. — Arról szó sem lehet és mi oka is volna reá neki, kit én leányomként szeretek? Még ma az utón beszélek vele, remélem, nem kell azon hálára hivatkoznom, melylyel tartozik nekem, ki majdnem felneveltem és felkaroltam őt árvaságában. Szándéka megvalósítása hálátlanság volna Mártától, mit nem teszek fel róla- És miért akar elválni tőiéin? Mert eszembe jutott férjhez menni?

Az creg grófnőre igen jó hatást tett mindaz, amit le- j endő menyétől hallott s a már vagyonáért azelőtt is óhaj-l lőtt nőt Tibor számára, most már önmagáért is a legjobb! választásnak tartotta.

Alkonyodni kezdett, midőn a hölgyek ismét fogatokra| ültek és búcsút véve a Szölgyénhyektől, haza indultak. Tibor feltűnő rosszkedvűnek látszott és majdnem néma volt egész nap, mi tekintve vőlegénységét és sorsának fényes (

KINEK VAN JAVÁRA A BEFEKTETŐK VILLANY TÁRSASÁGA?

ÖNNEK

Mivel az Illuminating Company a nép tulajdona — és nem a kormányé —, éppen úgy adót fizetünk, mint ön.

1960-ban, példának okáért, a The Illuminating Company több, mint $26,000,000 szövetségi, állami és helyi adót fizet. Ez összegből $9,500,000 a helyi városi és megyei kormányzaté, az iskolákra, a szegények segélyezésére és jólétre lesz fordítva.

A különbözet — több mint $16,500,000 — Ohio állam és a szövetségi kormány pénztárába kerül és annak jelentékeny része visszatérül önhöz uj s javitott országutak formájában, social security járandóságokban, nemzeti védelemben s más dolgokban, amelyeket a kormányzat különböző tényezői intéznek.

Ez az egyik alapja annak, hogy önnek javára van az, amikor adóizető, a befektetők tulajdonában levő villany társaság szolgálja önt.

kilásásait, szinte megmagyarázhatatlan volt. Nagyanyja ha tározottan elégedetlen volt vele, mert kedélyének gyakori gyors változását szeszélynek tartotta, mit azelőtt sohasem tapasztalt nála. Tartott tőle, hogy az házaséletének harmóniájjara zavarólag fog hatni....

Pedig e feltevésében erősen csalódott- Tibor nem volt szeszélyes, hanem igen szerencsétlennek érezte magát, ő igazán szerette Mártát s azon gyors elhatározás, mely Matild lábaihoz vezette, anyagi körülményeinek a kétségbeesésig menő rossz fordulata volt; mert ő távolról sem felelt meg azon jó véleménynek, mit nagyanyja táplált róla. Amilyen elvonulva élt tanulmányait folytatva egykor, úgy mint jelenleg Adrián: oly kicsapongó, hanyag és bőkezű lett a fővárosban, mig zavarok és adósságokba keveredett, mikből tudta, hogy helyzetében nincs menekvés. Adósságait nagyanyjának bevallani sohasem lett volna bátorsága, azokból tehát saját erejéből kellett kimenekülnie, de hogyan? Éjjel-nappal ezen tűnődött, ez volt szomorú napjának égető kérdése s a mellett lassankin háttérbe szorult azon szerelem is, mit Márta iránt érzett, kit — úgy hitte — vagyontalansága miatt nem vehet nőül.

Egy ilyen elkeseredett pillanatban s a hitelezőktől szorongatott kedélyállapotban vette nagyanyja levelét, ki már többször hívta fel figyelmét a gazdag Viszlay grófnéra. Ez határozó volt a jövőre. Gyorsan határozott. Tudta, hogy Ma Cld jó indulattal , meleg érzésekkel van iránta s mint tudjuk, nagyanyja levelének vétele után elrohant hozzá és meg kérte kezét. De az első hévben tett elhatározása kivitele után úgy érezte magát, mintha jeges vízzel öntötték volna le s csak nehezen bírta szerepét folytatni és színlelni azt, amit menyasszonya iránt nem érzett, ki pedig minden tekintetben érdemes volt szerelmére. De hát a szivet nem lehet kényszeríteni s annál kevésbbé tehette azt, mert másnak a képe lopta magát szivébe, mit már késő kísérlet volt onnét kitörölni.

Szinte örült, hogy Márta egy időre távozott Matild közeléből. de alig hagyta el a fővárost, már is vágyott utána. Nehezen nélkülözte távolétét s borzadva gondolt ama veszélyre, ha napról -napra, óráról-órára közelében fog majd élni, kit egész szivéből szeretett— egy más nő oldala mellett— egy más nő oldala mellett. És mégis őrült öröm fogta el annak kilátásában,, hogy viszont találkozik vele. Nem törődött semmivel, nem gondolt a következményekre, csak egy vágyban összontosult minden kívánsága s ez Márta mielőbbi láthatása volt.

"■ i ----Alig bírta eltitkolni sugárzó örömét Matild előtt, midőn először találkoztak Mártával és t<jírdöfést érzett szivében, látva Márta gúnyos kicsinylését, sértő hidegségét, amivel őt fogadta, ki e percben is jobban rajongott érte, mint azt önmagának is meg merte volna vallani....

De Tibor szive, akarata, jövője, szabadsága bilincsekbe volt verve s nem remélhetett egyebet, mint azon boldogságott, hogy a leány közelében élhessen; nem törődve a veszéllyel, mely e közelségből származhatik.

Most egyszerre azt kelett Évától hallania, hogy Márta elhagyta Matild házát s megválik tőle örökre. Ez majdnem kétségbejtőleg hatott reá és ez üQlt az oka azon levertségnek és szomorúságnak, mit Szölgyénhy grófné szeszélynek tartva, rosszait.

NYOLCADIK FEJEZET

Matild és Márta eleinte némán ültek egymás mellett a gyönyörű alkonyban, mely még nem birt a tavasz melegségével, de már nélkülzte a tél levegőjének érdességét.

Szegény

Balaton Andrásné

IRTA: ABONYI LAJOS __________ *

A legény rászánta magát, fölkelt ülőhelyéről, hogy oda menjen hozzá, hogy vigasztalja, hogy elűzze, eltávolítsa a fádalmát, mely az ő keblében is felkorbácsolt e pillanatban minden keserűséget.

Késő volt. Lidi már akkor oda roskadt a fa tövéhez s egész kétségbeeséssel ráborult a sugár fa derekára.

A legény mellé ült le, beszélt hozzá, kezébe fogta kezét, kérlelve rimánkodott neki. Nem használt. A kétségbeesett asszony nem hallott, nem érzett, nem értett semmit.

Dani csüggedve eleresztette kezét, azután maga is átadta magát a ragadós bánatnak.

Az asszony végre, dacosan megtörölte szemeit, de föl zilált haját nem szedte rendbe, fölemelte fejét, orra duzzadt piros volt az égető könnyektől, szemei gömbölyűén meredtek, úgy hogy Dani megképedt tőle s remegve nézte: hogy a kétségbeesés nem örökös jelleg gyanánt maradt-e a szép arcon?

— Most már hát nem segíthet rajtam semmi — nyögte az asszony fuldokolva, s mereven nézve maga elé. — Isten igy végezte.... Isten igy akarta.. Ám legyen!.... Legyen meg halálom.... de inkább elölöm, magam ölöm el magamat, mint az isszonyu pillanatokat bevárjam-Fel akart kelni- Dani megfogta kezét, visszatartotta és szorongva kérdezte tőle:

— Mit akarsz?

— Elölöm magamat.

— Mit beszélsz? Eszeden vagy-e? Oh, hát te is megunhatod szép életedet?

— Az én életem nem szép többé.

— De hát miért? Miért akarod elölni magadat?

— Bocsáss, megyek a tóba!

— Nem bocsátalak. Mondd meg, miért akarod elölni magadat?

JOBB OTTHONT ÉPÍTŐK

.választása MC N C R ! E F

FÜTö ÉS LÉGSZABÁLYOZÓ

— Ne kérdezz! Bocsáss— Ha reggelig igy tartalak, még sem bocsátalak el, hogy a tóba öld magadat.

A menyecske egy tévelygő pillantást vetett reá., melyből láthatta a legény, hogy még nincs magánál; annál erősebben igyekezett őt visszatartani, s mig rajta pihentek megrettenve szemei, a menyecske némi szánalommal szólt hozzá:

— Oh, a gulyát félted attól, hogy a tóba ölöm magamat.... Jő, tehát szavamat adom neked, hogy máshol ölöm el magamat, csak bocsáss, mert én nem akarom az időt halasztani.

Dni érzékeny szemrehányással szólt hozzá:

— Lidi ne mondd azt, én nem a gulyát féltem, hanem sajnállak téged, nem akarom azt, hogy meghalj.

— Mit használ az neked.... Nem vagyok a tied, hiszen tudod, hogy úgy sem szerettelek soha, nem is szeretlek,

inkább örülnök kel! hát annak, ha meghalok_ akkor nem

vagyok többé senkié-Dani szomorú íejbólintással és sóhajtással felelt:

— Tudom. Nem szeretsz te, tudom, hogy nem is szerettél soha, de azért szeretlek én, szeretlek, mig élek, és inkább légy másé, nem bánom; csak a halálé ne légy.

— Oh Dani, — szólt akkor az asszony pillanatnyi szelidüléssei elérzékenyve s meleg könnyekre olvadva. — Oh Dani! de ha tudnád, hogy én többé azzal a mással se lehetek boldog.... hogy a legiszonyúbb kínok várnak rám, ha tudnád.. tudom, hogy nem tartanál vissza.

— De hát beszéld, el mi bánt. Akkor megtudom.

— Minek! felelt Lidi válrántva. — Te úgy sem segíthetsz azon.

— De mégis.... látod.... most már okos kezdesz lenni, légy egészen az, mond el bajodat, bánatodat.... s hidd el, rajtam kiviil csak az urad hallgathatná azt ilyen jószivvel.

— Neki meg éppen nem szabad azt tudni.

— No mondd el hát, beszéld el hát..

Az asszony pillanatig habozott, aztán Danihoz egy kérdést intézett:

— Emlékszel-e Détári Jánosra- —

— Nagy Isten! — kiáltott fel Dani megrettenve s egy gondolat villant meg az agyában.

— Emlékszel-e,- hogy Détári Jánost vasláncokra kötözve három napig csukva tartották a falu háza pincéjében s az ételeket is, mint valami kutyának, vasrácson keresztül dobálták hozzá, s emlékezel-e, hogy Détári János iszonyú kínjában még az erős vasláncokat is szétszaggatta s csak 4 nap múlva hit meg a legborzasztóbb halállal, mikor már nem csak ruháit, hanem karjának húsát is összetépte görcsösült körmeivel s magát végig összeharapdálta....

— Emlékszem, — felelt fojtott, szorongó hangon Dani

— Édesapád, a szegény megboldogult öreg Barócsi azt mondta akkor:: “ha nekem szóltak volna, Détári Jánost nem érte volna baj !’’ Hittek neki, s ezután, akit egy dühös eb megmart, elment elsietett a jászhalomi öreg gulyáshoz, aki a gyógyítás titkát birta, s ain doktor nem segített, segített az öreg Barócsi. Titkáért kincseket kínáltak, senkit senkit sem tanított meg reá, hanem gyakoi'olta jóságát azért mindenkivel, aki hozzá folyamodott. Messze vidékről egész bucsujárat folyt a Barócsi gunyhójához és többé senkit sem ért ily veszély, ily borzalom e vidéken— Oh Lidi! — szólt ekkor reszketőn magához vonva a

menyecske kezét Dani. —Én borzasztót sejtek.... Oh mondd Lidi— igaz-e, amit gyanítok, téged egy dühödt eb harapott meg? .

Elhalványulva és reszketve rebegte a menyecske:

— Igen!

— Mikor? — kérdezte Dani izgatott sürgetéssel.

— Ma délután, naplement előtt mindegy két órával.

— És hol ?

— Otthon az udvarunkra tévedett— Nem azt kérdem, hanem azt, hogy mily helyen harapott meg....

A menyecske szemérmeskedve leütötte szemeit.

— Tudnom kell, — sürgette amaz, — mert ha a kebledet harapta meg, úgy a fájdalom a veszedelem.

— Bal lábam ikráját harapta meg.

— Nem tesz semmit — szólt Dani.

A menyecske csudálkozva nézett reá— Hálát adok Istenem neked! — szólt a legény.

A menyecske még jobban csodálkozott.

— LTgy van, hálát adok az Istennek, hogy ide jöttél. Most már elereszthetem a kezedet, megmondhatom neked egész bizonyossággal, hogy ne félj semmit, én segíthetek rajtad.

Lidi feisikoltott örömében, őrömének rohama oly gyors, oly élénk volt, mint amily lesújtó előbb a kétségbeesése— Meg vagyok mentve. Hála Istennek! köszönöm, köszönöm édes Istenem!

Dani újra megfogta Lidi kezét, most már mind a két kezét, átható melegséggel, szeretettel nézett szemeibe s édes mgindulással szólt:

— Úgy van, hálát adok az Istennek, mert alkalmat adott megmutatnom neked, mint szeretlek téged még akkor is, ha másé vagy. Lásd, ha gyűlölnélek, vagy haragudnám reád, tettedért gonoszul elhagynálak veszni, mert a titkot, a gógyitás titkát édesapám csupán reám hagyta egyedül.

Lidi nem birt magával* kitörő örömével nem tarhatta vissza elragadtatását, reáborult Dani keblére s lázas öleléssel átkulcsolta nyakát fehér gömbölyű karjával-Az, aki az erdőben a fák közül leselkedett, nem hallott semmit, csupán látott.

Lidi most már örömkönnyeket sirt.... Daninak magának is az ölelés szomorú sorsában édesebb, enyhítőbb volt minden vigasztalásnál.

Hátha még csókot is kapott volna.

— Mindjárt hozzá fogunk hát a gyógyításhoz, hanem kettőt kell megígérned, édes Lidi. Először azt, hogy békén viseled magadat; amit tenni fogok, az nagyon fájdalmas lesz, az nagy kínokat fog okozni: meg kell Ígérned, hogy bátran viseled magadat, nehogy kezem megreszkessen- Másodszor azt, hogy soha senkinek ezen a földön, még az uradnak sem fedezed föl azt, hogy mi módon, mily eszközök segítségével gyógyítottak meg.

— ígérem neked, akár megesküdjem.

— Nem kell esküdnöd'. Hiszek szavadnak.

Dani a gunyhóhoz sietett, de egy pillanat alatt visszatért onnan s egy kisded papirdobozt nyújtott a menyecske felé_